1989 a csodák éve volt. Amit emberfia nem akart volna még az év elején elhinni, legfeljebb reménykedett benne, az valóra vált. A gátszakadást kétségtelenül Pozsgay Imre interjúja jelentette, amelyben 1956-ról végre letörte a hazugság falait. 33 évvel azelőtt Kádár még diadalittasan járhatott a május elsejére összeterelt, kényszeredett budapesti munkások és a bosszúra éhes, örömittas párttagok között. És ’89-ben át kellett élnie, már zavaros, széteső tudattal, hogy hazugságra épített egész rendszere szétmállik. Még a ’89-es újratemetés előtt egy évvel is kizártnak minősítette Nagy Imre rehabilitálását a BBC-nek adott interjújában, „mert ő föladta a hatalmat, ami Magyarországon volt” – vagyis a kommunista diktatúrát. Grósz Károly ugyanezt erősítette meg amerikai magyar emigránsoknak: „1956-os magatartásáért Nagy Imrét a magyar kormány nem rehabilitálja.”. Igaz, ő már arról beszélt, hogy kegyeleti okokból lehetséges lesz az újratemetés.

Csakhogy a kommunista diktatúrában nincs kegyelet. Kegyetlenség van, vagy nincs semmi. Kádárék 1958-ban egy önmagával meghasonlott, pártjával szembeforduló, a kommunizmust meg nem tagadó, de a nemzeti függetlenséget első helyre tevő politikusból – Nagy Imréből – csináltak mártírt. Ha Nagy Imre él, akkor Kádár nincs biztonságban. Ha Nagy Imre-kormány volt a törvényes, „akkor Önök nagyon jól tudják, hogy ez mit jelent mindazok számára, akiknek a mostani és az akkori kormány legalitása fontos” – mondta Kádár utolsó beszédében. Mártírt csináltak tehát korábbi elvtársukból, aki vállalta is a vértanúságot – nem kért kegyelmet. És hiába temették arccal lefelé, összedrótozva, álnéven, hiába vitték ide-oda a holttestet. Kiderült, hogy nemcsak mártírt, de gólemet is csináltak. És a gólem kijött a föld alól, és puszta súlyával szétnyomta a vonalas elvtársakat.


Nagy Imrén és mártírtársain túl persze sokan voltak, akik a föld alól, sírjukból kiáltottak fel az igazságért. Nekik, 1989. június 16-án az üres hatodik koporsó jutott. Sokáig nem volt szószólójuk, nem volt pártfogójuk, aki a felejtés homályából, az árnyak birodalmából a fénybe, a nemzeti emlékezetbe visszahozta volna őket. Valamennyien iszonyatos módon kerültek a sötét mélységekbe. Nem egyedi sors Gerstmár Jánosé például, a tatabányai forradalmi vezetőé, akit a karhatalmisták agyonvertek. A pufajkások róla így vallottak, persze erősen kozmetikázva: „A kérdezés közben a rendőrök és a karhatalmisták bántalmazták. Gerstmár a bántalmazás elől az egyik ágy alá akart menekülni, én utána mentem.” Egy másik szadista pufajkás pedig szenvtelenül csak ennyit jegyzett meg: „Megállapításom szerint Gerstmárt már ezt megelőzően bántalmazták. Ezt abból állapítottam meg, hogy Gerstmár nagyon letört hangulatban volt, nem nézett fel senkire, hiába kérdezték, semmire sem válaszolt.” Utána pedig meghalt.

Erre a véres munkára épült azután a „legvidámabb barakk” kádári hazugsága. A gulyáskommunizmus összekacsintós piramisjátéka. Az alkoholizmus, a világelső öngyilkossági ráta, az abortuszok milliói. És végül a gazdasági csőd, a Nemzeti Bank hazaárulással felérő valutaüzérkedései, a különböző csatornákon kiszivattyúzott pénzek, az „összecsórt fontok”.

Ezért mondta azt Orbán Viktor: „a hatodik koporsóban nem csupán egy legyilkolt fiatal, hanem a mi elkövetkező húsz vagy ki tudja, hány évünk is ott fekszik.” Nem is csoda, hogy a mai napig irigylik tőle azt a beszédet. A rendszerváltozás negyedszázados évfordulóján így nyilatkozott erről Orbán Viktor: „Egy őszinte, nemzedéki beszéd lett. Ostorcsapásszerű. Szívből írtam és szívből is mondtam… Mindannyiunk lelkéből jött.” Kevesen mérték fel, hogy ezen a temetésen a magyar nemzet az egész XX. századot el akarta temetni. Talán egyedül Rácz Sándor ’56-os munkástanácsi vezető beszéde szólt erről, a régi magyar fájdalmak meggyászolásáról. Orbán Viktor szövege azonban már a jövőre adott egy politikai programot. Egy XXI. századi magyar függetlenségi programot.

Alighanem ezért is vált 1989. június 16-a a szabadság pillanatává. Egy ország le akarta zárni a sötét, kudarcos századot, és újra ki akart lépni fénybe. Egy kegyelmi pillanatra együtt volt szinte az egész nemzet, majd az utak innen ágaztak el. Mi a XXI. századra a nemzeti függetlenség felé vezetőt választottuk.

 

(Kép forrása itt.)