Ő ugyan elég váratlanul retirált a választmány éléről, de istenem, bizonyára belefáradt abba, hogy pártja - immár ciklusokon átívelően – makacsul lejtmenetben van, amihez persze maga is jócskán hozzájárult.

Véleményében minden szó stimmel, csak a szórendben téved.

Halálos, de cseppet sem tragikus, így hangzana pontosabban, már amennyiben Hiller „kicsit” is őszintébb önmagához.  


Mert bárki legyen majd az új első ember, a szocialistákat aligha tudja új életre kelteni. Legföljebb az agóniát hosszabbíthatja meg.   

Kunhalmi Ágnes, aki a (maradék) tagság körében a legnépszerűbb, egyszerű eset. Szemhatárán főleg Gyurcsány sziluettje lebeg, régi álma, hogy rögvest egyesüljön a Demokratikus Koalícióval.  Olyan ez éppen, mint amikor a beteg önként kínálja fel magát a kór okozójának, s mindezt ráadásul még a gyógyulás koncepciójának is képzeli. Ha ő lesz az elnök, akkor Gyurcsány triumfálhat, mert nyilván Gréczy Zsolt lenne az egyesült „baloldal” szóvivője, annak minden ellenállhatatlan vonzerejével együtt. Úgy hírlik, ők lennének a Demokrata Párt.  

Bródy Gábor legnagyobb előnye, hogy nem tudunk róla semmit. Nála még az SZDSZ utolsó elnöke is ismertebb volt: Retkes Attiláról legalább azt lehetett tudni, hogy zenekritikus. Nem valószínű, hogy a szocialistáknál Bródy játszhatja el Retkes szerepét.       

Szanyi Tibor, a párt elnyűhetetlen örökös elnökjelöltje most azzal kampányol, hogy az MSZP-t meg kellene szüntetni. Logikus gondolat, de minek vallja be? Egy párt-harakirihez akar párton belüli támogatókat szerezni? Az MSZP politikusai első blikkre nem azok az elszánt szamurájok, akik saját hasuk ellen fordítanák az éles pengét, ehhez valamiben hinniük is kéne, ilyesmivel azonban ne vádoljuk őket. Szanyi tehát most is kavarja, ám annál azért jóval okosabb, hogy komolyan vegye saját esélyeit. Nem olyan biztos az, hogy első akar lenni, meglepne, ha a végén nem állna be… valaki mögé.  

Tóth Bertalanra sokan fogadnak, dacára annak, hogy minimum kétszer kell ránézni, hogy az ember politikailag észrevegye. Ha Puch László még mindig erős reflektora a háttérből nem világítaná meg, a média rá se rántana, talán még Kálmán Olga sasszeme se fedezné föl. Tóth már most is az öregek folytatása más eszközökkel, akit bármilyen magas polcra is emelnek, ha úgy adódik, különösebb gond nélkül le is vehetnek onnan, ugyanazzal a mozdulattal. Tóth elnökként nyilván az öregek „jól bevált” liberális kötődését erősítené, ami már háromszor lökte az MSZP-t szakadékba, ehhez képest persze mit számítana egy negyedik? De ha bebizonyosodik, hogy tényleg köze volt Molnár Gyula a liberálisoknak nyújtott 60 milliós „vörös segélyéhez”, akkor talán mégse lesz neki elég Puch reflektora.

Mesterházy Attila vehető legkomolyabban az aspiránsok közül, ha ugyan a politikusi talentum az MSZP-ben számít ma valamit. Befelé tapasztalt bozótharcos, kifelé pedig vannak szabad vegyértékei erre is, arra is. Továbbá nemzetközileg ő a legfelkészültebb (ezen a pályán rajta kívül csak Szanyi focizik), ami ezekben az érdekes időkben elsődleges szempont. (Illetve dehogy az, pedig az kellene, hogy legyen.) Kérdés, hogy a 2018 után kialakult hazai erőtérben, amely immár kevéssé centrális, hiszen annyira elbillent, Mesterházy hová rakná az MSZP maradék, kevéske zsetonjait. Lassítani tudná-e az agóniát, hogy egy esetleges új helyzetben is életben legyen még a párt, avagy ennél merészebb célt tűzne ki, és belülről csinálna minden eddiginél markánsabb tabula rasát?

Kérdések, melyekre nem tudhatjuk a válaszokat, pedig legalább sejteni kellene.

E nélkül az MSZP-ben folyó hatalmi harc még csak nem is tragédia.

Sokkal inkább tragikomédia.  

 

(Kép forrása itt.)