(Az írás első része itt olvasható.)

A hübrisz görög szó és többnyire a felfuvalkodott, gőgös emberekre használják, akik nincsenek tisztában saját valós jelentőségükkel, súlyukkal ezért aztán olyan cselekedetekre ragadtatják magukat, melyek visszaütnek rájuk. Mielőtt rátérnénk a gyurgyákiáda elemzésére még egyszer szögezzük le: a hübrisz meglétét és munkáját a szerző abból, a sehol sem bizonyított feltételezéséből vezeti le, hogy Orbán Viktor a hatalom megszállottja és emiatt válik önmaga hübriszének áldozatává.

Itt tetten érhetjük az ősi toposzt, melyben a gaz diktátor elbízva magát önsorsrontóvá válik. Gyurgyák – aki hisz a romantikus irodalmi feldolgozásokban – hiszi, hogy Orbánt is elöntötte már a hübrisz, ami majd az irodalmi szabályok szerint, a vesztét okozza. Ám azt is tudnunk kell, hogy „a gonoszság megbűnhődik”, mint befejezés, pusztán irodalom. A valóságban egyáltalán nem bizonyosan következik be. Hitler például öngyilkos lett, hogy elkerülje a felelősségre vonást, Sztálin ugyanakkor népe rajongó tiszteletétől övezve, ágyban, párnák között hunyt el. A történelem nem ismeri az igazságosságot, azt csak a túlolvasott értelmiségiek képzelik bele.

Hübrisz 1

Itt azt olvashatjuk – a haladás híveinek véleményével tökéletesen egyező módon – hogy hazánk kicsi ország. Mondhatnók nyamvadt. És mint ilyennek, a feltételezett diktátora is hasonlóan kicsi és nyamvadt. Kis ország, kis diktátor. Mármost Orbán ambíciói – szerinte – éppen ezért túlzottak „És csillapíthatatlan nagyravágyására nem fog-e rámenni – mint annyiszor történelmünk során – az ország?” Hogy jól értsük, a miniszterelnök nem azért keveredett konfliktusba Európa uraival, mert a magyarság eminens érdekeit képviselte, – mely érdekek természetesen ütköznek más érdekekkel – hanem mert csillapíthatatlanul nagyravágyó. Hogy miért az? Csak. Mert Gyurgyák mondja és ő ezt (is) tudja. Amúgy, hogy miképpen menne rá az ország, azt nem tudom; tán hadat üzenünk valakinek.


Az orbáni hübrisz aztán centralizál is, melynek hátulütői között sorolja fel, hogy „ Az egyetlen személyre felfűzött autokratikus rendszernek az a legnagyobb hátulütője, hogy a vezetőre égnek olyan ügyek is, amelyeket éppenséggel távol kellene magától tartania...” A diagnózis – egy ideáltipikus autokráciában – akár helyes is lehetne, csakhogy itt másról van szó. A vezetőre – esetünkben Orbánra – nem ráégnek a dolgok, hanem, a haladó sajtó és Gyurgyák, megpróbálják ráégetni.

Hübrisz 2

Ebben a részben a „túlzott centralizáció” a hübrisz ismérve. „...a modern piacgazdaság, a globalizáció (akár szeretjük, akár nem) viszonyai közt a túlcentralizálás nem hogy nem hatékony, hanem egyenesen működésképtelen...” – mondja, némiképpen pontatlanul. A globalizáció ugyanis pontosan a nagymérvű centralizációt hozza magával, gondoljunk csak arra, hogy jó néhány iparágban mára a világ termelésének nagyobb részét néhány vállalat állítja elő. Mi ez, ha nem centralizáció? Ám a szerzőt ez, mint a valósághoz tartozó jelenség, nem befolyásolja. Az „államosítás”, a „centralizáció”, ami az iskolákat és az egészségügyi intézményeket érinti, azért történt, mert az előző „tulajdonosok”, az önkormányzatok, nem voltak képesek működtetni. Emlékezzünk, a 2010 előtti időkben minden hétre jutott egy hír arról, hogy nincs fűtés, nem fizetnek a pedagógusoknak, mert az önkormányzat pénzzavarba került és másra költötte az állami normatívát. A rendszer lehet, hogy nagyon demokratikus volt, de nem működött.

Hübrisz 3

Itt már fogalmi vállalást is tesz a szerző és átdefiniálja a hübrisz fogalmát. A hübrisz ugyebár elbizakodott gőgöt jelent. Mármost, hogy ebbe miképpen fér bele ama kormányzati törekvés, mely szerint inkább magyar vállalkozások végezzék a közmegrendelése készülő munkákat, azt nem tudom.  A gőg ugyebár, toto genere, valami interaktív. Nehéz a gőgöt elképzelni egyedül egy lakatlan szigeten. A kérdés már csak az, hogy kivel szemben gőg a közberuházások magyar vállalkozásoknak juttatása? A külföldiekkel?

Aztán belekeveri az irigységet is, melyet ugyan jelenleg még, visszafog a gazdasági növekedés széles körű, áldásos hatása, ám ha majd nem így lesz, akkor az feléled és pusztítóvá válik. Azon azonban láthatóan nem elmélkedett még, hogy fordítva is megvizsgálja a dolgot. Hiszen pontosan az irigység láttatja hübrisznek az egyébként általánosan elfogadott attitűdöket. Mert könnyebben tekintek gőgösként irigységem alanyára, mint másokra. Azt a katasztrófa-futurológiai eszmefuttatást, miszerint „kiderül majd, hogy a kinevezett oligarchák nagy része ‒ tisztelet a kivételnek ‒ gazdasági analfabéta, nem is konyít a gazdasághoz, csupán az állami források irányított megszerzéséhez volt némi tehetsége” nem kívánom kommentálni, mert ez a még az ismeretlen jövőben rejlik és bár irodalmilag „szükségszerű”, hogy gonoszok egyben alkalmatlanok is, a valóságban ez egyáltalán nem mindig van ez így. Majd meglátjuk.

A további „hübriszekben” – van még három – a fentieket variálja, gyakorlatilag teljesen gondolattalanul és az elképzelt szörny-Magyarország belső viszonyainak megfelelően, továbbra is teljes egyetértésben azokkal, akikkel együtt ezt a képzelt országot kifundálták. A hübrisz új, gyurgyáki definíciója – a fogalmazás logikája szerint – így szól: „Hübrisz minden, amit Orbán Viktor csinál”; ez ugyan eléggé partikulárisan hangzik, de hát erre futotta.

Elolvashatjuk aztán a haladás híveinek közös legendáját a mesés „nyugatról”, ahol minden jobb, szebb, csak mi sajnos buták vagyunk, és nem vesszük észre, ezért lakunk még mindig itt, ahelyett, hogy már a nyugati elíziumi mezőkön táboroznánk.

Végezetül pedig – a fentiek után nem meglepő módon – szerelmi vallomást tesz a magyar „haladó hagyománynak”. Annak, amelynek két oly nagyszerű történeti megvalósulását láttuk 1919-ben és 1949-ben. Szép is volt az bizony. Olyan sogenannte „konzervatív” ikonokat idézve, mint Ady, Bibó, vagy József Attila. Akik – szerinte – megálmodtak egy olyan Magyarországot, amely igazikonzervatív és melyért ő rajong.

Összefoglalva, azt mondhatjuk, hogy ilyen az, amikor egy elképzelt ország elképzelt lakói – a legkisebbtől a legnagyobbig – nem mások, mint irodalmi toposzokból vett papírmasé figurák, akik a szerző elméjében lakozva, az irodalomból ismert klisék szerint cselekszenek és sorsuk ugyanezen klisék szerint teljesedik majd be. Szerencsére mindennek kevés köze van a valósághoz, hiszen nem más, mint pótcselekvés, a szerző egyéni, elfogult preferenciáinak a helyzetre vonatkoztatása. Ezért remélhetjük, hogy mégis megmenekülünk.