Az utóbbi napokban aztán a szemem elé került – mit került: tolták – több cikke is. Különösen az utóbbi a „A magyar elit elcecíliásodása és más rendszertünetek” című gondolkodtatott el, mert benne, mint cseppben tenger, tükröződik az ellenzék teljes világa, illetve az a retorikai módszertan, amivel világukat el akarják hitetni velünk.

Mindenek előtt néhány szó a szerzőről. Gyurgyák a Fidesz alapítói közé tartozik, maga írja, hogy egy időben Orbán Viktort a barátai között tartotta számon. Együtt dolgoztak a Századvégnél, ahonnan kivált a mai Ozirisz kiadó, melynek Gyurgyák a vezetője és a tulajdonosa is. A dorogi bányász fiából milliomos vállalkozó lett, nem kis mértékben a kormány által a kiadónak juttatott milliárdoknak köszönhetően. (Ez később még fontos lesz) Mára teljes fordulatot hajtott végre és magát immár a „konzervatív” csoportba sorolja, bármit jelentsen is ez. Megnyilvánulásai, interjúi viszont azt sugallják, hogy gyakorlatilag teljes nézetazonosság áll fenn közte és a haladó ellenzék között. Nagy respektussal is rendelkezik arrafelé, hiszen a ritkaságok értékesek, márpedig a jobboldali táborban – néhány széllelbélelt skriblertől eltekintve – ritka az átálló. A szóban forgó művel kapcsoltban is kizárólag ájult laudációkat olvashattunk a haladó sajtóban. Ennyit a szerzőről, és most lássuk a művet magát.


Tudják, létezik a fantasy, mint irodalmi műfaj, mely képzelt világokban, képzelt élőlények között játszódik. Ez úgy készül, hogy az író először kifundál egy egész bolygót, azon kontinenseket, tengereket és országokat. Ha ezzel megvan, akkor elképzeli ezek történetét, szokásait, vallását, a gondosabbak, mint Tolkien, még a nyelvet is. Igen gyakori, hogy mindezt nem egyedül teszi, hanem többen, team munkában. Úgy hatékonyabb, több szem több sárkányt lát. Mikor ezzel készen van(nak), akkor elhelyez ebben a világban újfent csak kitalált hősöket és elmeséli a történetüket, a kalandjaikat. Ha jól sikerül a dolog, akkor minden rendben lesz, a világ logikája és a hősök történetei megfelelek egymásnak. Ebből aztán a szerzőnek nagy bevétele képződik, könyveit millióan olvassák, ő maga is hős lesz – csak ő a való világban, ahol a pénz is igazi.

Gyurgyák is így dolgozik, a balliberális véleményformálókkal együtt. Ők is elképzelnek egy országot, melyet aztán – az érdeklődés felkeltése érdekében – Magyarországnak neveznek. Rettenetes hely ez. Először is borzalmas nép lakja. Mindenki sötét bunkó, jobbágy mentalitású, megalázkodó hajlamú. Homofóbok, iszlamofóbok, migránsfóbok és fóbok úgy általában. Ereikben barna, fasiszta vér kering, nem tudnak nyelveket, nem akarnak Kaliforniában élni és fogalmuk sincs a vegán étrendről. Fölöttük pedig – már csak dramaturgiai okokból is – egy gonosz vezér uralkodik, aki kihasználva alattvalói rút tulajdonságait, mindent a hatalma alá hajt, amit pedig nem tud, azt elpusztítja. Élnek azonban ez országban tiszta szemű, okos, képzett emberek is. Őket azonban elnyomják, sanyargatják, elhallgattatják. Ez a mondhatni ősi alaphelyzet, melyet az emberi történetmesélés homályba vesző kezdeteitől ismerünk, ez az ahonnan a gyurgyáki gondolkodás elindul.

Véleményét alapvetően néhány feltevésre alapozza, melyeket aztán nem igazol tényekkel, hanem hivatkozik a „többiek” (értsd: haladók) munkásságára, akik azonban szintén nem tényekkel dolgoznak, hanem megint másokra (gyakran önmagukra) hivatkoznak. Amit egyszer ők megírtak az úgy van és kész. Így aztán igazolásra, logikára nincs szükség, „A légvárak építésének nincsenek szabályai” – ahogyan Chesterton mondta. Orbán Viktorral kapcsolatban aztán – mert az írás gyakorlatilag kizárólag róla szól – többféle feltevést is megenged magának.

 

1. Mértéktelen hatalomvágy.

Orbán, felhasználva istenadta tehetségét és kivételes politikai érzékét, olthatatlan hatalomvágyát...” – írja. „Indoklásként” olyasmit ír, hogy „Orbán az elmúlt harminc évben ugyanis túlélt és ledarált mindenkit, aki körülötte volt, támogatót, barátot és ellenséget egyaránt. Politikusokat emelt föl és szorított partvonalon túlra vagy helyezett talonba, pártokat olvasztott be és zilált szét, politikai mozgalmakat hozott létre és tett tönkre, nagy múltú intézményeket formált át és szüntetett meg.” Ezt tömören és magyarul úgy foglalhatnánk össze, hogy tette a dolgát. A politika már csak ilyen. Kineveznek valakit valahova – akár barátot is – aztán kiderül, hogy nem alkalmas feladatra. Mit van mit tenni: le kell cserélni. Sajnos mielőtt kinevezünk valakit előtte nehéz megmondani, hogy alkalmas-e. A medence partján ugyanis nem lehet eldönteni, hogy tudunk-e úszni, mondotta volt Hegel és igaza volt. Ám Gyurgyák szerint ez a hétköznapi, gyakorlati politika merő hatalomvágy. Egyébként a nem hatalomvágyó politikus az oximoron, hiszen a célok eléréséhez – bármilyenek legyenek is azok – hatalomra van szükség.

 

2. Az Orbán-Simicska „rezsim”

Itt a szerző kifejti abbeli nézetét, hogy Simicskának legalább akkora szerepe volt a „rezsim” megalkotásában, mint Orbánnak. Hogy pontosan mi is ez a „rezsim”, és szerinte miképpen működik, és létrehozásában Simicskának pontosan milyen szerepe volt, az a szerző titka marad. Érveket itt sem találunk és e rész szerepe dramaturgiailag csak annyi, hogy bizonyítsa Gyurgyák bennfentességét és nálunk, olvasóknál sokkal nagyobb informáltságát, ezáltal előnyét, velünk, külsősökkel szemben.

Miután ezzel végzett, Gyurgyák – bizonyára véletlenül, az ellenzéki megmondóemberekkel teljes összhangban – megállapítja, hogy a „rezsim” csak önmagától omolhat össze és ezen összeomlás oka a „hübrisz”, mi több: a hübriszek.

 

Innen folytatjuk.