Mindenki tudja, a görög adósság fillérre visszafizethetetlen, tudja ezt Juncker, Dijsselbloem és Frau Merkel is. Alexis Tsipras tehát nem kekeckedett Európa úgymond „nagyágyúival” (szent ég!, milyenek lehetnek a kicsik?!), csupán erre a nyilvánvaló tudásra is apellálva, alkudozott velük. De közös tudás ide vagy oda, egyáltalán nem mindegy, ki-kivel alkuszik. Mert nem csupán a pénz itt a tét, hanem, hogy ki mire mutat majd ezzel példát. Szembeszegülhet-e büntetlenül az új baloldal Európa „nagyágyúival”, avagy az európai társadalmakat mosolytalanul szorongató Frau Merkel kezében marad-e a fakanál?


Ez itt a kérdés.

S úgy fest, egyelőre mindenképp ott marad.

Szavazzanak bárhogy a görögök, nem érdekes. Tsipras kormányával nincs megegyezés, üzenték meg jó előre. Aztán az utódoddal, ravasz kis görög, biztosan megalkuszunk.

S épp ez a lényeg.

Európában mostanság új típusú mozgalmak, pártok születnek, a társadalmakat pattanásig feszítő megoldatlan problémák bázisán. Részint bal-, részint jobboldaliak, részint túlléptek már a bal- és jobboldal szokványos felosztásán. A hagyományos középpártok nemigen tudnak mit kezdeni velük, csupán kelletlenül érzékelik növekedési potenciáljukat. Kiváltképp az európai szociáldemokraták fújnak az új baloldalra, hiszen a görög Syriza, a spanyol Podemos léte, netán sikere saját pénztőke-konform impotenciájukkal szembesíti őket. Felér egy önleleplezéssel, ahogy Európa szocdem „nagyágyúi” (tisztelet a nagyítóval keresett kivételeknek) elszántan Tsiprasék behódolását szorgalmazzák, mutatván, nekik is szívügyük a pénztőke érdeke, ami Merkelék számára, ugye, kézenfekvő. Nekik nem kell emiatt magyarázkodniuk, ám a szocdemeknek azért mégiscsak kellene...

De nem magyarázkodnak különösebben.

(Kép forrása: itt.)

Feszítő problémák?

Oké, nyugi, mi majd megoldjuk.

A jobbközép elintézi a szélsőjobbot (elintézi?), a balközép meg a szélsőbalt, s minden maradhat a régi – Európa „közepes nagyágyúit” mintha ez a kegyes öncsalás mozgatná.

Csakhogy a Syriza korántsem szélsőbal, noha a mai szocdemek többségétől – nem nagy kunszt – kétségtelenül balra áll. S jól látjuk, mi a teendő az ilyenekkel: először lekomcsizni, aztán lepopulistázni, s ha mindig élnek még, akkor kell megfojtani őket.

Régi fotóin Tsipras rendre Che Guevarát ábrázoló trikókban látható, folyvást szemére hányják, hogy populista, vagyis a pofátlan munkaerőt etetné a beste, ahelyett, hogy emelné az élelmiszer-áfájukat!

Na, ezért kell őt megfojtani, nem Guevaráért. (Hiszen akkor a jobbközép Barrosónak is viszkethetne a nyaka, mert ő meg Maóért rajongott korábban..., ne firtassuk hát, ki kibe szerethet bele szellemi kamaszkorában.)

Egyszóval az a baj a „közepes nagyágyúk” eme kíméletlen taktikájával, hogy ezzel újabb büszke lépést tesznek a szakadék felé.

Régen stratégia kellene már ide, nem holmi taktika. Ma Athén, holnap Madrid, Róma, Párizs, London, holnapután pedig talán már Berlin.

Politikusokat, kormányokat könnyű lecserélni, népeket aligha. Tsipras megbuktatható, Iglesias elszigetelhető a hatalomtól, de ettől még a szociális ellehetetlenülés – más-más szinten persze – de egész Európában probléma marad.

Hogy ne mondjam, görög tovább.