Kevés embert tiszteltem úgy a magyar társadalomtudományban, mint őt, ez magánügy volna, de sokan vannak így vele.

Mégsem a társadalomtudósról írnék most nekrológot, sőt egyáltalán nem is írnék róla ilyet, hiszen amit értelmiségiként példaszerűen megjelenített, az tartósan itt marad velünk. Akkor is velünk lesz, ha ehhez immár pótolhatatlan személyes hiánya társul.


Példájának persze része volt a kivételesen magas színvonalú szakmaiság, az a kikezdhetetlen életmű, amit a szociológiában végzett és elvégzett. Sok szó esik majd erről, munkáit sokáig fogják még idézni, nem lehet ez másképp, mert megkerülhetetlen írások, valóságunk hajszálpontos diagnózisai sorjáztak ki a keze alól.

S mindezek mellett még iskolateremtő professzorként, kutatók generációinak felejthetetlen nevelőjeként működött.

Most mégis a közéleti emberről szólnék, ha ugyan Gazsó Ferenc esetében ez a kifejezés igazán megfelelő volna.

Sosem „tündökölt” médiafelületeken, ritkán lépett szószékekre, reflektor nemigen világította meg. Nem is kellett, mert amikor megszólalt, ő maga sugározta a világosságot. Ha politikus lett volna, azt mondanám, hogy Deák Ferenc-i alkat volt, jóllehet Kossuth Lajoshoz hasonlóan kiváló előadó, aki szóban is nyomdakészen fogalmazott.  

De hát nem politikus (még csak nem is politológus) volt, „csupán” szociológus.

Minden ízében baloldali értelmiségiként élt és nyilvánult meg, mostanság bármilyen gyanús is ez. Tudta, honnét jött (mélyről), tudta, kinek mivel, miért és mennyivel tartozik.

Kádár Jánossal szemben például nem érezte adósnak magát, ezért ’56-os szerepléséért le is ülte a börtönéveket. Parkoló pályára került utána, közéleti-szakpolitikai funkciókat csak a 80-as években vállalt, később pedig a reformköri mozgalom egyik szellemi vezetőjeként Pozsgay Imrét támogatta. De azt sem rejtette véka alá, hogy az ő elmulasztott pártalapítási kísérletét gondolja a rendszerváltás elpuskázott, igazi baloldali lehetőségének.

Arra figyelmeztetett, hogy ezzel enyészett el egy új és hiteles, az MSZMP-től világosan elhatárolódó nemzeti baloldal esélye. Helyette a változások békés jellegét ügyesen kihasználó átmentők, a Kádár-rendszer pragmatikus érdekcsoportjai alapítottak pártot, az MSZMP-ből szervesen kinövő MSZP-t. De „ennek a pártnak már csak a cégére baloldali, nem a tartalma” – fogalmazott egyértelműen Gazsó.  

Mert aki baloldali, nem moshatja össze, és még kevésbé azonosíthatja a tőkeérdekeket a társadalmi érdekekkel, a versenyt össze kell egyeztetnie a szolidaritással, nem fogadhatja el, hogy a társadalom minden szférájában a piaci elv érvényesüljön.

Nem is követi a reformköröket az MSZP-be, a tévút meg sem kísérti, megmenti tőle saját életútjával is szavatolt baloldalisága, rá mindig jellemző éleslátása, kérlelhetetlenül precíz valóságismerete.

Szívósan teszi a dolgát, kutat, ír, oktat, beszélget, s anélkül, hogy ezt maga mutogatóan akarná, színvonalával és gerincességével ritka példát mutat. Beégeti magát sokunk szívébe, elméjébe, mert mindig azt mondja, amit gondol, s mindig pontosan gondolja, mondja.  

Többek közt ezért él tovább, noha meghalt, Gazsó Ferenc.

 

(Kép forrása itt.)