A francia regionális választások első fordulóján országosan a szélsőjobboldal végzett az első helyen, ezt követte a jobbközép pártszövetség, majd a baloldal listája. Az első fordulóban a szélsőjobboldaliNemzeti Front hat régióban, azaz a régiók felében került ki győztesen, míg a maradék hat régióból négyet a jobbközép, kettőt a baloldal nyert meg. Az egy héttel később megrendezett második fordulóban azonban már megváltoztak az arányok, a szélsőjobboldal végül egy régióban sem győzedelmeskedett, a jobbközép hét régió vezetését szerezte meg, a baloldal pedig öt régióban végzett az élen. Az alábbiakban a látszólag ellentmondásos eredményekből levonható néhány következtetés:


A francia választási rendszer és a francia választópolgár viselkedése sajátos. Az első fordulóban fejeződtek ki a pártpreferenciák, ekkor az állampolgárok azt mondták el, ki számukra a legszimpatikusabb. A második fordulóban már a végső győztesről kellett dönteni, ekkor sokan leginkább arról mondtak véleményt, ki számukra a legkevésbé szimpatikus, és akár személyes pártpreferenciájukat is félre téve, arra az erőre szavaztak, amely a leginkább képes volt megállítani a szélsőjobbot.

A kormányzó baloldali egység bomladozik és visszavonulásra kényszerült. A szocialista párt sokat vesztett népszerűségéből, hiszen az első fordulóban a jobboldal és a szélsőjobb is megelőzte. Manuel Valls szocialista miniszterelnök a két forduló között több régióban is visszahívta a szocialista jelölteket és arra buzdította a baloldali szavazókat, hogy a szélsőjobb győzelmét megelőzendő, szavazzanak a jobboldalra. A baloldali politikusokat megosztotta a döntés, ugyanakkor a miniszterelnök a szélsőjobboldali veszélyre hivatkozva igyekszik fenntartani tábora egységét.

A jobboldal bekeményített és győzelmet aratott. A regionális választások végeredményei bíztatóak lehetnek a jobboldal számára, amely végül több, mint 10%-kal előzte meg mind a baloldalt, mind a szélsőjobbot. Nicolas Sarkozy valószínűleg meg is elégedne egy hasonló forgatókönyvvel a másfél év múlva esedékes elnökválasztásokon. Előtte azonban még meg kell nyernie a saját pártján belüli harcokat és fenn kell tartania az egységet. A volt elnök folyamatos össztűzben van, egy pillanatig sem dőlhet hátra, de úgy tűnik politikai rutinjának köszönhetően folyamatosan lépeget előre.

A szélsőjobboldali Nemzeti Front erősebb, mint valaha. A 2012-es elnökválasztások óta Marine le Pen szavazótábora folyamatosan bővült, a Nemzeti Front mára versenyképes harmadik erővé avanzsált és akár veszélyeztetheti a jobb- és baloldali középpártok 2017-es elnökválasztási győzelmét. Taktikájának alapja, hogy a választópolgárokat meggyőzze arról, a jobbközép és a baloldal között nincs különbség, mindkét oldal ugyanazt a bukott, globalizációnak kiszolgáltató politikát folytatja, amellyel szemben csak a Nemzeti Front jelent alternatívát.

A regionális választások az utolsó nagy megmérettetést jelentették a 2017-es elnökválasztások előtt. Eldördült a startpisztoly, mindegyik oldal taktikázik, igyekszik megosztani a másik táborát. Milyen trükköt rejtegetnek még tarsolyukban az országot irányító népszerűtlen szocialisták? Képes lesz-e megszólítani a jobbközép a politikai elitből kiábrándult szavazókat, anélkül, hogy maga is a jobbszélre sodródna? Okozhat-e további meglepetéseket a Nemzeti Front? Biztos választ csak tizenhat hónap múlva kaphatunk.