A Társadalomkutatási Intézetnek helyt adó ház, a frankfurti zsidó közösség adományaiból épült és alapítványi tulajdonban volt. A nemzetiszocialista hatalomátvétel után az intézet munkatársai menekülni voltak kénytelenek és az építmény az SS tulajdonába került, ahol is valami oktatóközpontot működtettek. A tulajdonos alapítvány aztán – német bíróság előtt – beperelte az SS-t kártérítésért. A bíróság, annak rendje-módja szerint meg is ítélte ezt a kárpótlást és kötelezte az SS-t, hogy évenkénti részletekben fizessen az alapítványnak, melynek tagjai akkor már nem Németországban éltek. Az SS pedig fizetett, mint a katonatiszt, gondosan és időben átutalva az összeget az alapítvány külföldi számlájára. Az alapítvány képviselői aztán jól össze is vesztek ezen és egymást vádolták a pénz eltüntetésével. De ez most mellékes.

A lényeg: ez esetben a nemzetiszocialista Németország a jog uralmának hibátlan példája volt. Egyébként nem csak ebben az esetben, de elmondhatjuk, hogy otthon, német precizitással mindig betartották a törvényeket. Márpedig – tanítják nekünk a libsizmus prófétái – a jog uralma nagyszerű dolog, ahol pedig megvalósul, az egy jó ország, ahol nem, az meg értelemszerűen nem.


Mesélem mindezt azért, mert egy újabb nagyszerű felmérés eredményével ajándékozott meg bennünket a függetlenobjektív hírközlés fárosza, az Index című kiadvány, „Újabb lesújtó értékelés érkezett a magyar jogállamiságról” címmel. Én már lemondtam arról, hogy számoljam ezeket, annyi van belőlük. A felmérést a World Justice Project nevű amerikai civilszervezet tette közzé, mely szervezet célja a jog uralmának érvényesülését elősegíteni világszerte. Azt tán mondanom sem kell, hogy a projekt egyik támogatója és egyúttal a módszertan kidolgozója a az Open Society Justice Initiative nevezetű Soros-szervezet. Naná. Ennek keretében aztán felméréseket végeznek mindenfelé, 101 országban, hogy e roppant fontos kérdésben mely országok hogyan is állnak.

Mint azt az Index által adományozott blikkfangos címből is láthatjuk: hazánk igen rosszul szerepelt ezen felmérésben. Már megint.

Ahhoz, hogy értékén tudjuk ezt a tragikus hírt kezelni, néhány dolgot szükségesnek látszik tisztázni. Hogy rögtön a legfontosabbal kezdjük, meg kell vizsgálni a felmérés tárgyául megjelölt kifejezést, a „jog uralmát”. A „jog uralma” alatt azt szokás érteni, hogy az írott jog irányítja egy társadalom életét, mely írott jogot aztán mindenki számára egyenlő módon biztosítja a jogszolgáltatás. Ez – úgy nagyjából – rendben lévőnek is látszik, kérdés már csak az, hogy miképpen keletkezik ez az írott jog? A demokráciákban úgy szokás, hogy a törvényeket a választott parlament hozza és egyben ugyanez a parlament ellenőrzi is azok betartását.

Ebből pedig az következik, hogy a jog azok akaratát teljesíti be, akik a törvényeket hozzák, így egyáltalán nem a jog, hanem a törvények hozói uralkodnak. Marx elvtárs e kérdésben (is) radikális állásponton volt, szerinte a jog nem hoz létre új állapotokat, hanem a meglévő hatalmi struktúrákat őrzi meg. Van ebben valami, hiszen a törvényhozók bolondok lennének a saját érdekeik, értékeik ellenében törvénykezni. Tán a fentiekből is kitűnik, hogy egyáltalán nem tisztázott a kifejezés tartalma, de azért mérik azt, amiről nem tudják, hogy micsoda. De hagyjuk a jogfilozófiát és vizsgáljuk magát a felmérést.

A felmérés úgy készült, hogy a vizsgált országokban megkérdeztek 1000 embert, hogy milyen jogsértések, hátrányok érték őket a különböző területeken. Az eredmény több mint érdekes. Nem elég, hogy Jordánia vagy Botswana is előttünk áll, de Európából például Albánia is sokkal jobb hely, ezen szempontok alapján, mint hazánk. Ott például szinte senkit semmiféle joghátrány nem ér. Hogyan lehetséges ez?

A „jog uralma” nem alakul ki csak úgy, magától, vagy valamiféle egyszeri alkotmányozási aktus eredményeként. Története, hagyományai vannak. (Ha vannak.) Vannak országok, ahol hosszú évszázadok alatt, többnyire véres külső és belső konfliktusok árán, kialakult valamiféle megegyezés a hatalom képviselői és a „nép” között, majd ezt a megegyezést le is írták, törvényekbe foglalták. Ezek a törvények aztán országonként igencsak különbözőek lettek. Például Szaúd-Arábiában tökéletesen belefér a „jog uralmába”, ha karddal lefejeznek valakit holmi vallási hiányosságok alapján, vagy Pakisztánban halálra ítélik azt a keresztény nőt, aki – állítólag – pikírt megjegyzéseket tett Mohamedre. A „jog uralmának” ehhez hasonló eseteit aztán, tanulságos módon, összehasonlítják mondjuk egy afrikai országéval, ahol a törzsfőnök a mai napig élet-halál ura. Így alakul ki valamiféle „rangsor” az egymással tökéletesen összevethetetlen dolgok között.

A honi ellenzék számára az ilyen oktalan összehasonlítás pedig arra jó, hogy rosszkedvű cikkeket jelentethessenek meg az áldatlan magyarországi állapotokról és komoly arccal leírhassák, hogy Botswana „megelőz” bennünket. Azt, hogy közben nevetnek-e, azt nem tudom, de ha ezt komolyan gondolják, az sokkal szomorúbb.