Mindezt persze legtöbbször trendi, de leginkább kritikai stílusban. „De ő nem olyan, ő mindenkit anyáz!” – vagy éppen fordítva: „Most aztán konzervatívok és liberálisok és baloldaliak is hülyézhetnek egyszerre”. Ennek a faramuci, néha pedig káros mivoltáról kár lenne most hosszan értekezni, viszont vannak olyan helyzetek, amikor látszólag ebbe a helyzetbe kerül az, aki a véleményét leírja, pedig bizony egész másról van szó.

Itt van ez a február 11-e (vagy 12-e, esetleg 13-a), amikor a végéhez érkezett Budapest ostroma. Régebben „Becsület Napi” megemlékezést szerveztek az össz-európai szkinhed egyletek, amit vígan fotózhatott az össz-európai sajtó hátborzongatásban utazó része, a baloldali kormányok meg dörzsölhették a kezüket, krokodilkönnyeket morzsolgatva a fasizmus terjedése feletti szomorúságban, sanda módon a magyar népre kenve a felelősséget. Manapság a bőrfejűek eltűntek, teljesen átlagosnak tűnő figurák tartanak kitörési emléktúrákat. A másik oldalon az antifasiszták meg kellemes sóhajtozás közepette koszorúzhattak- és koszorúzhatnak, a szovjet „felszabadítókra” emlékezve, miközben valójában továbbra is ránk, magyarokra mutogatnak.

(A romokban heverő Lánchíd. Kép forrása: itt.)


A központi emlékezetpolitika most már hagyományosan Budapest ártatlan áldozataira irányítja a figyelmet ezen a napon. És valóban, nekünk, magyaroknak, két totális diktatúra élet-halál küzdelméből mi lehetne fontosabb, mint a sajátjaink elvesztése? Ugyanakkor ne vitassuk el sem a várost védő magyar honvédalakulatok-, sem pedig a Budai Önkéntes Századok harcosainak magyar ügy iránti elszántságát. De mi közünk lehet a német érdekekért küzdő – egyébként valóban bátor – Wehrmacht és SS harcosokhoz? Az a Festung Europa nem a mi épületünk volt. A szovjetekről nem is kell szólnunk, bátorságban ott sem volt hiány, de az az ügy csak a kommunista diktatúra ügye volt, nem más.

Óhatatlanul is Németh László szárszói szavai ugranak elő: „Tegyük fel, hogy van Új-Guineában egy párt, amely azt vallja, hogy Új-Guineának az angolokénak kell lennie. A másik szerint Új-Guinea csak a hollandok alatt lehet boldog. S most föláll valaki, és azt kérdi: Nem lehetne Új-Guinea a pápuáké?”. Nos, ha szigorúan vesszük, bizonyos helyzetekben csak két oldal van: a magyarok oldala, a mi ügyünk, és a másik oldal, az idegen, külső érdek. Ilyen esetekben nincs értelmiségi finnyáskodás, az állásfoglalást nem lehet elkerülni.

Manapság egyre több szó esik háborúról. Határainktól nem is olyan távol harcok folynak, még közelebb pedig eszeveszett fanatikusok készülnek bűncselekményekre. Újabb gazdasági válságról is beszélnek már befektetési alapok kezelői, erre pedig a megoldás ismét csak a nagyhatalmi konfliktusok akár háborúvá kiszélesedő sorozata szokott lenni. A nagyok háborújából egy ponton túl a kicsik nem maradhatnak ki, viszont csak akkor úszhatják meg a legkevesebb áldozattal, ha mindig szem előtt tartják: a nemzeti érdek és az összetartás a legfontosabb, minden mást csak ehhez lehet mérni.

Ami pedig február 12-ét illeti, antifasizmus és emléktúrák helyett elég, ha a legnagyobb tisztelettel gondolunk déd- és nagyszüleinkre, akik Marshall-segély nélkül, elveszített vagy elhurcolt hozzátartozóikat gyászolva vagy visszavárva, egy kiépülő diktatúrában a saját kezeikkel építették újjá a várost és az országot.