Ne kerteljünk.

A migrációs probléma aktuális cseppjében az EU tengernyi baja tükröződik.


Mindenki úgy véli (én is), a migráció kihívásaira csak egy összeurópai megoldás kínálhat választ. Arról azonban kevés szó esik, lehetséges-e egyáltalán ilyen megoldás, avagy csupán naiv óhaj ez? Hiszen ha lehetne, az eleve azt feltételezné: mégiscsak létezik olyan, hogy „európai”.

Beszéljünk világosan.

A migrációs nyomás a gazdasági világválság idején éri Európát, s ilyenkor mindenütt a nemzeti reflexek erősödnek fel. A kormányok hatványozottan a saját választóiknak akarnak megfelelni, s habár a szóvirágok szintjén persze minden a régi, valójában sündisznóállást vesznek fel. A franciák, a svájciak, az osztrák visszatoloncolják az Olaszország felől érkező migránsokat, köszönjük, mi nem kérünk belőlük, „szívjanak” csak az olaszok. A visegrádi négyek egységesen odanyilatkoznak, hogy az Uniónak minél előbb lépnie kellene. Addig is Magyarország – Schengen egyik peremországa – kerítéssel reteszeli el déli határszakaszának egy részét, költségeket sem kímélve. Pedig egy kerítés, amellett, hogy drága, még csúnya is, könnyen szimbólummá válhat, jól lehet majd elrettentően fényképezni. Ráadásul nem is igazán tölti be funkcióját, rendszerint az a sorsa, hogy átvágják, átbújnak alatta, vagy előbb-utóbb megkerülik.

Mindegy. Most mindenki a saját érdekeit védi, látványosan. Befelé koncentrál, kifelé tüske.

Így cselekszenek a kormányok, no de mit szólnak ehhez a népek? Elsöprő lendülettel tüntetnek-e kormányaik ellen a migránsokért?  

Ellenkezőleg. Többnyire tapsolnak nekik, illetve büntető szavazatokkal sújtják őket, ha a tüskék nem elég kemények. A minap épp Dániában – a skandináv jóléti országok egyikében – láthattunk példát erre. 

(Kép forrása: itt.)

Legyünk hát pontosak.

Európa polgárait ma leginkább szociális félelem gyötri, körkörös gyanakvással szemlél itt mindenki mindenkit. A gazdag a szegénytől fél, hogy miatta nem lehet gazdagabb, a szegény meg attól, hogy a gazdag egyre inkább az ő rovására gazdagodik. S legjobban persze a középosztály retteg, mert egy ideje alatta is megnyílt a szociális szakadék, pedig olyan jól hozzászokott már, hogy a jövedelemlétrán csak fölfelé kapaszkodik. S valamennyien tartanak a migránsoktól, mert szerintük ők mindannyiuk kenyerét eleszik.

És az elöregedő Európát megfiatalító bevándorlás érvével nemigen lehet eloszlatni a félelmüket. Ha bólogatnak is rá (mindenki azért erre sem bólogat...), a fiatalításhoz idő kell, az a jövő zenéje, de a félelem, az ma van. Márpedig aki fél, annak számára mindig a pillanat túlélése a „távlat”, az a „perspektíva”. Az aligha örül mondjuk annak a legfrissebb előrejelzésnek, miszerint  az Európánál jóval fiatalabb korösszetételű Afrika lakossága rövidesen megsokszorozódik.

Egyszóval nagyon kellene már valamiféle európai innováció, de ennek egyelőre nyoma sincs. Lelkünkben nem lángolt fel még az EU-himnuszban megénekelt „szép égi szikra”, „drága vendégeinkre” határainkon toloncok várnak, nem „tündököl rájuk fényözön”.

Egyelőre ridegebb dallamok valók ide, nem az Örömóda.