Ebben a tekintetben hangzik el legtöbbször az a vád, hogy Magyarország nem-európai viselkedést mutat. Vagyis, lefordítva a valóság nyelvére: Magyarország nem volt hajlandó a német kancellárasszony elsőre rövidlátó (vagy inkább öngyilkos) és bugyután hurráoptimista „Wir schaffen das”-ja mögé beállni. A magyar kormány nem akarta azt a gyermeteg hülyeséget elhinni, miszerint a szír agysebészek és fizikusok gyalog menekültek át az egész Közel-Keleten, hogy Németországba jussanak. Sem azt a hülyeséget, hogy „menekülnek”, sem pedig azt, hogy Németországot a biztonság miatt célozták meg, és nem az életszínvonal miatt. Mint ahogyan azt is nehéz megenni, hogy valaki egy háborús övezetből, szétlőtt városok közül érkezve a lakásának az eladásából finanszírozta az utazását. Vagyis, a végtelenül ostobácska mese visszautasítása önmagában is a „szolidaritás” felmondása volt. És hogy kivel? Hát a német és az európai haladókkal, a liberális megmondó elittel és annak vezetőjével, a kancellárasszonnyal. Azután az is a „szolidaritás” felmondásának számított, hogy Magyarország nem hajlandó a migránsokat átvenni a migráció ellen semmit nem tevő Olaszországtól és Görögországtól. Sőt, nem csak, hogy semmit nem tettek, hanem az embercsempészek által 20 kilométernyire elszállított migránsokat (akik már ránézésre sem Szíriából, hanem Fekete-Afrikából jöttek) a hatóságok átvették és továbbtaxizták az 500 kilométernyire fekvő európai kikötőkbe. Az eredmény közismert: az európai embereket kiszorító no-go zónák felbukkanása, az európai emberek életét kioltó terroristák ámokfutása, az európai nőket erőszakoló migránsok szinte napi szintű felbukkanása, a szervezett bűnözés megerősödése.


De az miért lenne a szolidaritás hiánya, ha ebben az őrületben nem akar Magyarország részt venni? Ez áll a Sargentini-cirkusz mögött. Mindeközben azt is láthatjuk, hogy Európa gyurcsányizálódni kezdett. A Sargentini-jelentés és az azt támogató hozzászólások megálltak a bumfordi, lapos és kifejezetten kisegítő iskolai színvonalú szövegek mantrázásánál, illetve sajnos nem is a mantrázásánál, hanem az ordításánál. Szó szerint Lukács-óvodáról van tehát szó, a neomarxista mozgalmárok nagyobb örömére. De a Sargentini-jelentés bízvást megállta volna a helyét a legjobb Sztálini-kirakatperek vádbeszédeként, a Pravda akármelyik iránymutató vezércikkeként, a Szabad Nép munkáslevelező-rovatának reklamációjaként. Érdekes fejlemény, hogy a liberális demokrácia hovatovább bújtatott pártállamot jelent: a szólás és a véleményszabadság a politikai életből száműzetett.

Úgy fest tehát a helyzet, hogy nem az unió jelenlegi állapotát kritikusan szemlélő erők az Európa-ellenesek. Sőt, inkább ezek a politikusok – köztük Orbán Viktor is – az Európa-pártiak. Az Európa-ellenes erőket pedig mindazok alkotják, akik nemcsak a régi, jól bevált valódi európai értékeket – például a nemzetet, a családot, a munkát – akarják lecserélni valami másra, hanem a kontinens népességét is. A birodalmi igények jegyében tehát az európai civilizáció talapzatát jelentő nemzetállamok és az őshonos európai nemzetek ellen is fellépnek. A harc azonban még nem dőlt el. A tét nem kicsi.

 

(Kép forrása itt.)