Angéla az újraegyesítéskor 35 éves kelet-abszurdisztáni politikus volt. Pártja szóvivőjeként jól teljesített, ezért karrierje új lendületet vett. Az USA-ban is felfigyeltek rá, ezért egyhónapos tanulmányútra hívták meg, hogy jobban megismerhesse az új nagyhatalmi központot, és annak működését.

Angéla természettudósként mindent aprólékosan megfigyelt, sokat kérdezett és jegyzetelt. Összehasonlítási alapja is volt, hiszen a fordulat előtt az előző nagyhatalom nyelvét is kitűnően megtanulta, sőt, még tanulmányi versenyen is volt a Szovjetunióban. Az amerikai tanulmányút végén, már kicsit fáradtan szállt fel a repülőre, amikor kezébe akadtak jegyzetei. A fáradtság elszállt, és friss lendülettel kezdte összegezni a látottakat. Rögtön egy gondolatkísérletbe fogott: Európából is egy nagyhatalmat kellene csinálni!


Egy sikeres nagyhatalomhoz közös valuta kéne, amit lehetne “Eurodollárnak” nevezni, de egyszerűbb, ha csak a szóösszetétel első részét használják. Az európaiaknak biztos tetszeni fog az “euró" név. A mögötte álló mechanizmust meg úgysem érti senki. 

Kéne egy közös központi bank, hívhatjuk Európai Központi Banknak is, amely fölött már nem lenne szoros politikai ellenőrzés. Akkor már nem a megtakarítások és a pénz értékét őriznék, mint korábban a Bundesbank, hanem amerikai mintára a munkanélküliség csökkentése és a gazdaság élénkítése lenne a fő cél, amelyek érdekében lehetne nyakló nélkül pénzt nyomtatni. Hívhatnánk az egészet mondjuk “mennyiségi könnyítésnek” – az olyan objektív természettudományos elnevezés, és azt sem fogja senki érteni.

Jó lenne, ha az a sok nemzetállam nem piszkálna bele a magasröptű tervek megvalósításába, azért egyre több hatáskört kéne a tagállamoktól Brüsszelbe delegálni. Az a sok megválasztott parlamenti képviselő úgyis csak a következő választást akarja túlélni, s végül még képesek lennének a szavazóik érdekét nézni, ahelyett, hogy az új Európát építgetnék kockáról kockára.

Ha a nyugat-európaiak túl drágán dolgoznak, akkor vigyük a gyárakat Keletre, vagy vezessünk be olyan atipikus foglalkoztatási formákat (pl.  “munkaerőkölcsönzést”), amelyekkel ugyanazért a munkáért kevesebbet kell fizetni.

De mit tegyünk akkor, ha mindez nem segít, és a gazdasági növekedés sehogy sem akar évi 1-2% fölé emelkedni? Amerikának egy nagy bevándorlóhullám adott lökést, lehet, nekünk Európában is valami hasonlóval kellene próbálkoznunk!?

Ha az USA 1850 és 1910 között be tudott fogadni 30 millió embert, akkor erre az 500 milliós Európának is képesnek kell lennie. Itt nincsenek ugyan olyan nagy szabad területek, mint anno a Vadnyugaton, de van egy elöregedő társadalom. Mondjuk, ha Abszurdisztánba egy évben beengednénk 1,5 millió életerős férfit, akik fejenként 5-7-10 rokont hoznak maguk után, akkor az már majdnem 10 millió bevándorló. Utána már elég lenne évi 500,000 is, akik pótolnák a nyugdíjba vonuló szakmunkásokat és mérnököket. Kijön a matek!

(Angela Merkel)

Hogyan is csinálták ezt Amerikában? Áááá, megvan! – Legyenek hűek az alkotmányhoz, és legyenek hálásak a befogadásért! Ehhez persze olyan alkotmány kell, amely nem hivatkozik Európa zsidó-keresztény örökségére, vagy egyenesen Istenre, mert akkor az Európán kívülről érkezők nem éreznék azt magukénak.

Az európaiak kezdetben talán kicsit tiltakoznak, talán még tüntetnek is, de ha elég sok bevándorló érkezik, akkor idővel az integráció feladata, vagy az új körülmények miatti túlélési gyakorlat úgyis leköti majd a figyelmüket. A központi bank nyomtat majd pénzt a lakásépítési és szakképzési programokhoz. Brüsszel majd kvóták alapján osztja szét a bevándorlókat a tagországok között, mert az Abszurdisztánon kívüli gyárakba is kell az olcsó munkaerő.

Angéla megnyugodott: A tétel levezetve, a változók azonosítva és függvénybe rendezve. Még szerencse, hogy amerikai mintára Abszurdisztánba és Európába is könnyen integrálható kelet-európai és ázsiai bevándorlókat várunk – gondolta. Ki tudja, hogyan sikerülne ez a terv afrikai, vagy közel-keleti, zömében analfabéta bevándorlókkal? Mire a gondolatkísérlet idáig jutott volna, Angélát rémesen elnyomta az álom.