Az egyik a teljesen megszokott, országok közötti konfliktus. A német egyesülés azt eredményezte, amit a korabeli aggodalmaskodók megjósoltak: Németország túl erős, és a XX. században már kétszer bemutatott hagyományosan pocsék politikai érzékkel meg is próbálja erejét érvényesíteni. Annyit azért tanult a történelemből, hogy a beteg Franciaországot a hóna alá kapja, és így csak az angolszászokkal kerül szembe. A német-francia tandem közös politikájának az elnevezése az „egységes Európa” vagy az Európai Egyesült Államok. A mediterrán országok – akiket igen barátságosan elneveztek PIGS államoknak – a 2008-as pénzügyi válság után úgy legyengültek, a pénzügyi és demográfiai válságok olyan folyamatos politikai gyengeséget eredményezetek, hogy nem jelentenek komoly akadályt a német-francia politikai akarat számára. Más a helyzet a vilmosi Mitteleuropa vagy a Harmadik Birodalom Lebensraum-országaival, amelyek egyrészt politikailag sokkal erősebbnek tűnnek, másrészt a német törekvésekkel szemben hagyományosan gyanakvóak. Természetesen Berlin és Párizs kölcsönösen megpróbálja a maga előnyére fordítani az együttműködést, de abban egyetértenek, hogy a rendet, stabilitást, az ehhez szükségesnek ítélt gazdasági növekedést fenn kell tartani a két magországban és a hozzájuk csatlakozókban. Mivel 1945 óta a nemzeti érdek kifejezést szégyenlősen ki nem ejtené senki Európában, e politikai törekvés fut az „egyesült Európa” néven, és senki sem hiszi komolyan, hogy Brüsszel lenne ennek a „központosító” törekvésnek a központja.  


A bevándorlás és a migráns kvóta ügye lett „központosítás” erkölcsi igazolása, ahogyan egykor az amerikai polgárháborúban a föderalisták használták a rabszolgaság ügyét a központi szövetségi kormányzat erősítésére és az ellenállók leverésének erkölcsi igazolására.

Természetesen 60-70 éve zajlik a bevándorlás Nyugat-Európába, ahol a gazdaság olcsó munkaerőt, a baloldal pedig szavazókat igényel. Ezt továbbra is folytathatnák toborzóirodákkal szerte a világban. Az illegális bevándorlás, illetve a megérkezett illegális bevándorlók ügye lett az ügy: humanitárius kötelesség az illegális bevándorlás támogatása, és a – migránsokkal és a nyugati polgárokkal való – szolidaritás nevében kellene a központi elosztást, azaz az EU központi döntéseit, a francia-német tandem irányítását elfogadni.

A szép új világ, az európai nemzetek koncertje, ami véget vet a nemzetek versengésének és konfliktusainak, sőt, mindenféle konfliktusnak, el fog jönni és mindenki érdekét szolgálni fogja. Ezt csak az önzésükből ki nem látó felvilágosulatlanok és a zsarnokok által megtévesztettek nem látják. Ezekre a helyekre el kell vinni a világosságot, de ez nem egyik nemzet terjeszkedése a másik ellenére, nem egyik ország uralma a másik felett. Isten ments!

Míg a megszokott országok közti konfliktusok realista politikusok esetén nyugvópontra juthatnak valamilyen modus vivendi elérésével, a másik csatatéren nincs esélye a modus vivendinek. Így a másik csata, a Kulturkampf mindaddig zajlani fog, amíg egy nagyobb konfliktus felül nem írja, és egymáshoz nem szorítja a feleket.

A Kulturkampf, az európai polgárháború, csak részben ered a Nyugat-Európát 1945 után a maga képére formáló Egyesült Államoktól. Ott inkább a vallási ébredésből indult, Európában pedig inkább a nemzet reneszánszából. Európában 1945 után a nácítlanítás ürügyével a kicsit is konzervatívokat kirakták a kulturális intézményekből. Az oktatást és a médiát egyre növekvő mértékben a baloldal valamelyik csoportja foglalta el. Ez a folyamat 1968 után az angolszász világban is lezajlott. Egyre radikálisabb baloldali hegemónia alakult ki, amit a neokonzervatívok tudtak csak megtörni, és tudták a gazdaság terén a baloldali eszményeket visszaszorítani azok nyilvánvaló kudarca miatt. A kultúra intézményeiben az egyre radikálisabb baloldali nézetek lettek az uralkodók, és a konzervatívok, ha megtűrtek akartak maradni, akkor vagy a közélettől távoli csendes ógás-mógásra korlátozták tevékenységüket, vagy abban látták fő feladatukat, hogy az úgyis bekövetkező radikális baloldali változásokat lassítsák, időt kérjenek, hogy hozzájuk szokhassanak. Ezek lettek „az igazi konzervatívok”, akik a mérsékletre és az arany középútra hivatkozva minden baloldali változtatást elfogadtak előbb-utóbb, és eszükbe sem jutott azokat megkérdőjelezni, esetleg visszacsinálni. Azonban, az egyre radikálisabb baloldali célok megjelenésével a „közép” és a „lassítás” értelmetlenné vált: ami tegnap még mérsékelt vélemény volt, az mára a radikalizálódó baloldali hegemónia miatt már jobboldali szélsőségnek számított. Így a konzervatívok előbb-utóbb elfogadták azt, ami ellen tegnap vagy tegnapelőtt még küzdöttek. Így esett, hogy a mai konzervatívok egy része – a szalonképesek, akik nem tudtak vagy mertek kilépni a balos hegemóniából – sok kérdésben ma balosabb, mint a 40-50 évvel ezelőtti baloldaliak.

Bár a szocializmus összeomlott, a munkásmozgalom megszűnt, és a kantiánus emberi jogi moralizálás zombivá lett, de a balra tolódással együtt elfogadott lett az a nézet, hogy a balos változtatások – az ún. „reformok” – visszafordíthatatlanok.

A konzervatívok egy része először az Egyesült Államokban merészkedett ki a sarokból, ahol sosem voltak államilag, rendszerszinten üldözve, majd Európában is, de leginkább Lengyelországban és Magyarországon, a térség két leginkább erős politikai hagyományokkal bíró országában, ahol a baloldali hegemóniát nem tudták a posztszocializmusban olyan hézagmentesen létrehozni, ahogyan az Nyugat-Európában megvalósult. Ezek a konzervatívok nem kerülik szégyenlősen a konfliktust a baloldallal, hanem keresik azt. És egyre komolyabban kell venni őket, mert egyre több szavazót, sőt, a társadalom legalsóbb rétegeit is maguk mellé tudjak állítani, azokat, akikre hivatkozva a progresszívek uralkodtak korábban.

A második csata a baloldali radikalizmusokat képviselő európai és globális elit, illetve komprádor értelmisége és a status quo-t veszélyeztető lázadók között zajlik. A baloldali radikalizmus töredezett, sok egymással is vitázó pártocskában és frakcióban testesül meg, de a hegemóniájukat és pozíciójukat veszélyeztető kihívás az elmúlt években összehozta őket. Ebben nem kis szerepe volt a lengyel és magyar konzervatívoknak, mivel a kiléptek a követő stratégiából és a balos hegemóniából, és lépéseik azt sugallják, hogy a progresszió által elért változtatások visszacsinálhatóak. A történelem nem egyirányú, sokféle változás lehetséges. Lehet őket radikális konzervatívoknak, fundamentalistáknak, konzervatív forradalmároknak vagy csak a megszokott módon, reakciósoknak nevezni, de – bárhogy is nevezik őket - egy kulturális-világnézeti harcot robbantottak ki a „múlt rémalakjai”.

Kellemetlen helyzet a baloldalon. Repedező hegemónia, repedező támogatottság, repedező önbizalom.

Azonban, szemben az államok közti konfliktusokkal, e konfliktusban nem látszik sem a konszenzus, sem a modus vivendi kialakításának esélye.

A kultúrharc és a konfliktusok kikerülhetetlennek tűnnek, hacsak valaki nem fogadja el a kulturális marxizmust és képviselői diktátumait, ugyanis – szemben a gazdasági, szociális vitákkal – a kultúrharcosok a világot teljesen át akarják alakítani, amíg csak egy szikrányi hatalom, igazságtalanság és rossz érzés létezik a világban. Az igazságosság pedig, aminek nevében fellépnek, nem ismeri el a sokféleséget. Minden eltérés az igazságosságtól értelemszerűen igazságtalanság. Üldözendő.

Másrészt, a baloldali aktivisták sajátossága, hogy a szekularizált gondolkodásuk a politikai cselekvésben találja meg az élet értelmét.  A politikában életük értelmét megtalálókra jellemző a radikális világelutasítás: a létező politikai társadalmat alapvetően erkölcstelennek, rasszistának, fasisztának, elnyomónak és igazságtalannak látják. A politikában élete értelmét kereső embert nem elégíti a parlamentáris politika, amelynek részei a részsikerek, kompromisszumok, sem a demokrácia, aminek része a verseny és a velejáró kellemetlen lehetőségek, mint a választási vereség vagy a kompromisszum kényszere.

Ezért a politikában életük értelmet keresők – igazságosság, emberi jog, stb. nevében a Földi Királyságot építeni törekvők – nem pusztán a dogmatizmusra, radikalizmusra, rajongásra hajlamosak, de a totalitarizmusra is, mivel életük értelme a teljes átalakítás, a hibátlan, teljesen új világ. Ezért addig nem állnak le, amíg a világ nem alakult át a dogmáik szerint és lesz tökéletesen igazságos. Minden kompromisszum – a nem igazságos tolerálása –az életük értelmének feladása lenne, ezért nem állhatnak le a kétségbeesés, az egzisztenciális szorongás vállalása nélkül.

Hagyományosan az uralkodók oly módon igyekeztek igazolni magukat, hogy alkalmazkodtak a már meglévő mércékhez, elvárásokhoz. A progresszívek  1789 óta új elvárásokat, erkölcsöt és mércéket akarnak elterjeszteni, amelyek az uralmukat igazolná, sőt, szerintük az új elvárások és morál terjesztése önmagában igazolja a progresszívek uralmát.  A progresszívek nem alkalmazkodnak, hiszen az a régi, romlott, a történelem szemétdombjára hajított világ legalább részleges elfogadása lenne.  Így a progresszívek kulturálisnak nevezett harca totális és szüntelen. Bármiféle kompromisszum a politikai-erkölcsi identitásukat veszélyeztetné. A radikális, forradalmár konzervatívnak vagy reakciósnak nevezett ellenfeleik ezért egyszerre használnak libertárius érveket és szenvedélyeket a totalizáló progresszívekkel szemben, és hivatkoznak ugyanakkor a régi erkölcsre és elvárásokra (a reakciósok) vagy újakat hoznának létre (a forradalmárok).

A baloldal tudattalanul is Trockij „permanens forradalma” szerint működik és gondol magára. Kibékíthetetlen. A kultúrharcot nem első csepp vérig, hanem utolsó cseppig vívják. Addig, amíg el nem jön a történelem vége, a földi megváltás. Másrészt, a permanens forradalom, az igazságosság vagy bármi nevében történő átalakítás és ígéret nélkül a baloldalnak esélye sincs a mozgósításra. Ezért elemi érdeke az igazságtalanságok felkutatása és a megoldás felmutatása, ami a baloldal uralmát igényli.

 

(Kép forrása itt.)