A miniszterelnök még február végén elmondott beszédében a következők hangzottak el: „az etnikai homogenitást meg kell őrizni. … a túl nagy keveredés bajjal jár. Természetesen mi, magyarok etnikailag heterogének vagyunk abban az értelemben, hogy európai nemzet vagyunk. Ha csak a neveket itt felolvasnánk, lenne itt minden: a bunyeváctól a svábig, de ettől függetlenül ez mégiscsak etnikailag egy bizonyos sávon belül maradó sokszínűség. Tehát egyfajta etnikai homogenitás, egy civilizáción belül vagyunk. Szerintem ennek a megőrzése kulcskérdés.”

A beszéd elhangzása után a nem-kormánypárti véleményformálók természetesen felháborodva kommentálták a szöveget. Pedig jó lenne egy pillanatra megállni és körülnézni, hogy miről is van szó – ez nem kormányról, és nem ellenzékről szól. Abban az értelemben biztosan nem, hogy nem a pillanat uralásáról van szó, hanem súlyos, létezésünk egészét meghatározó kérdésekről. Arról tudniillik, hogy kik vagyunk, milyen életet akarunk élni, és milyen országot szeretnék magunk után hagyni örökül.


 

Mit jelent az „etnikai homogenitás” tehát, amiről a beszédben szó esett? Az antikvitás óta tudjuk, hogy az európai ethnósz fogalma négy közös pont körül alakult ki: a közös származás, a közös nyelv, a közös hitvilág és a közös szokások. Ez a kategorizálás azonban már akkoriban is hamarosan is túl merevnek bizonyult. Ráadásul, mi magyarok nem is teljesen európai háttér alapján fogalmaztuk meg nemzetfelfogásunkat – a natio Hungarica mindig is inkább a sztyeppei törzsszövetségek hálózatára emlékeztetett. Röviden tehát úgy fogalmazhatjuk meg: az etnikai egység alapja a közös, fiktív leszármazás (rokonság) tudata – ez a közös mitológiát, a közös történelmi élmények közösségét jelenti. Ehhez járul még a nyelv közössége, amely a nyelvi egyedülállóságunk miatt különös súllyal esik latba. A közös szokások, a közös hitvilág és a közös politikai keretek mind az előző kettőből származnak.

Csakhogy mindennek van egy határa. A Stein, Oláh és Grassalkovich vezetéknevűek még lehetnek egy történelmi élményközösség tagjai, mert magukévá tehetik a közös mitológiát, a közös nemzeti, ha úgy tetszik, etnikai közhelyeket és a közös tudást. De vajon olyasvalakik tömegesen (és itt a „tömegesen” kifejezésen van a hangsúly) hogyan tehetnék mindezt magukévá, akik egészen biztosan tudják, hogy semmi közük ehhez a közös, nemzeti történelemhez, pusztán azért mert az túl van emberi percepció határain? Vagy esetleg még azért is, mert ezt a közös örökséget még hátrébb is sorolják - esetleg meg is vetik - hiszen van sajátjuk, amit jobbnak gondolnak?

A mai világban úgy tűnik, hogy mindaz megrendül, amit az európai nemzetek eddigi összetartó kötelékeiről gondoltunk. A nyugati világban mintha valami félelmetes önfelszámoló folyamat menne végbe. A kulturális marxizmus, a kritikai elmélet és ezek politikai kifejeződései mintha szövetségre léptek volna olyan, Európán kívüli civilizációs erőkkel, amelyek nemcsak Európát, mint ideát vetik meg, de annak eddigi fő hordozóját, a „fehér embert” is. A marxista osztályalapú bűntudat-keltés a 21. századra lényegében Nyugat-ellenes és fehér-ellenes kampánnyá változott, immár a politikai korrektség védjegye alatt. A legkülönbözőbb fórumokon a legkülönbözőbb agyszülemények látnak napvilágot, kifejezetten faji jellegű, ijesztő gondolatok. A brit parlamentben például a főként fehér férfiakat ábrázoló festmények „gazdagításáról” beszélnek, a BAME (fekete, ázsiai, etnikai kisebbségi) csoportok tagjairól terveznek képeket kifüggeszteni. Az Egyesült Államokban Wiliam Kristol neves publicista, politikai kommentátor nemrég arról beszélt, hogy a fehér munkásosztály „lusta és dekadens” lett, és ezt a réteget „bevándorlókkal kell kicserélni”. Európában inkább az elöregedő társadalomra szoktak hivatkozni (amit a politikai korrektség fogalmi körében nem lehet megfiatalítani), és ezért invitálnak olyan bevándorlókat, akik nagyon messzire esnek Európától és az Európát alkotó etnikai mintától. Ez végső soron egyszerűen a népesség cseréjéhez fog vezetni. A skála egészen az abszurd humorig terjed. Egy filippinó származású amerikai gasztro-blogger szerint: „A médiában megjelenő gasztronómiai ábrázolások elsősorban fehér emberektől származnak, és azokat fehér emberek számára készítik.”, majd még hozzátette: „El kell szakadnunk attól a gondolattól, hogy bármilyen dolog médiabeli megjelenítésének a fehér és a nyugati legyen az alapja, és színes bőrű embereket kell megbízni és alkalmazni, hogy bemutathassák magukat.” . És ne legyen félreértés: a „white privilege” („fehér előjogok”) komoly vitatéma egyes nyugati országokban. Az egyik ilyen „előjog” például, hogy a fehér emberek a saját országukban elmondhatják: „Amikor a nemzeti örökségünkről esik szó, vagy a civilizációnkról, olyan embereket ábrázolnak ennek létrehozóiként, akiknek a bőrszíne megegyezik az enyémmel [t.i. fehér]”.

Végeredményben tehát ismét a történelem jelenti a közösségi együttélés kulcsát. Ha merjük vállalni saját történelmünket, akkor meg fogjuk tudni őrizni identitásunkat és a kontinens etnikai alapképletét is. Ha nem, akkor igazak lesznek Charles de Gaulle fél évszázaddal ezelőtt elmondott szavai: „Ha integráljuk őket, ha az összes arabot és berbert franciának tekintjük, hogyan tilthatjuk meg, hogy Franciaországban telepedjenek le, ahol sokkal magasabb az életszínvonal? A szülőfalumat akkor már nem Colombey-les-Deux-Églises [A két templomú Colombey] néven ismernék, hanem úgy hívnák, hogy Colombey-les-Deux-Mosquées [A két mecsetes Colombey].”