A köznevelés teljesítménye évtizedek óta romlik. A két legnagyobb probléma, hogy bár a diákok a leckét jól felmondják, de alkalmazni egyre kevésbé tudják, továbbá az oktatási rendszer nem tudja mérsékelni a családok között megmutatkozó különbségeket, vagyis a családi hátterük egyenesen megpecsételi a gyermekek sorsát. Így van ez hazánkon kívül Szlovákiában és Chilében vagy éppen Franciaországban is. Ezeket a kihívásokat felismerve látott hozzá az oktatáspolitikai irányítás 2010 után a rendszer rendbetételéhez. Az újítások kivétel nélkül a legfontosabb kihívásokra irányultak, de egy részük elsietettnek, kidolgozatlannak bizonyult, miközben a sikeres elemek csak hosszabb távon éreztetik hatásukat. (Ilyen sikeres elem például a bérek drasztikus emelése, amely minőséget vonz a pedagógus szakmába, vagy a területi finanszírozási egyenlőtlenségek mérséklése.) Ezért a problémák megvitatására és megoldására a kormány 2016-ban életre hívta a minden érintett szereplő előtt nyitott Köznevelési Kerekasztalt.

(Kép forrása: itt.)


A Köznevelési Kerekasztal munkájának eredményeképpen 2017 januárjától új struktúrában kezdi meg működését a tanügyigazgatási rendszer, amelyben az átalakított Klebelsberg Központ (KK) mellett 58 helyi tankerület játssza majd a főszerepet. Az önálló költségvetési szervként működő tankerületek szabadságot és eszközt kaptak az oktatási rendszer egyenlőtlenségeinek kisimításához.

A napokban megjelent PISA felmérés gyenge eredményei ugyanakkor rámutatnak, hogy a munka jelentős része csak most kezdődik. Hiába költ hazánk az uniós országok átlagánál többet oktatásra 2014 óta, ha a tartalmi elemek minősége nem éri el a megfelelő szintet. Cikksorozatunkban annak járunk utána, hogy milyen kihívásokkal szembesül a köznevelési rendszer ma Magyarországon, és milyen lépéseket tehet a kormányzat a diákok teljesítményének javulása érdekében. A tanárkiválasztás és -képzés sajátosságaival kezdünk.

 A McKinsey nemzetközi tanácsadó cég 2007-ben készített korszakalkotó elemzése tálcán kínálja a sikeres oktatási rendszerek működésének titkát. E szerint a köznevelési rendszerek eredményessége 3 pilléren alapszik:

(1)   A tehetséges pedagógusokon,

(2)   módszertani felkészültségükön,

(3)   valamint a családi háttérben mutatkozó különbségeket mérsékelni képes feltételeken.

Vegyük az első két pontot. A tehetséges és felkészült pedagógusok fontosságát jól példázza Finnország, melynek diákjai a nemzetközi felméréseken évtizedek óta a világ élvonalában teljesítenek – jórészt a finn pedagógusképzési rendszer 1990-es évekbeli átalakításának köszönhetően.

Adott tehát a kérdés, mi szükséges a gyakorlatban ahhoz, hogy tehetséges diákok kerüljenek be, és jól felkészített pedagógusok lépjenek ki a tanárképzési rendszerből? A nemzetközi jó-gyakorlatok alapján két sikertényezőt azonosítottunk: egyrészt a megfelelő szelekciót a képzésre felvett diákok körében, másrészt a hatékony módszertani képzést a tanárképzőkön. A következőkben ezeket vizsgáljuk meg részletesebben.

A köznevelési rendszer 2011-es átalakítását megelőzően erős kontraszelekció jellemezte a  felvételi eljárást. Az alacsony tanári fizetések és a tanári szakma alacsony társadalmi presztízse visszatartotta a tehetséges diákokat a tanári hivatástól. Egyes tanárképző szakokra a törvényben előírt minimális érettségi pontszámmal (240) be lehetett kerülni, vagyis általánosságban a gyengébb képességű diákok választották a pedagógus pályát – tisztelet a kivételnek.

A 2011-es átalakítások következtében és a bejelentett jelentős béremeléseknek köszönhetően a 2013-as tanévkezdetre 305 pontra emelkedett a tanárképzőkön a minimális felvételi pontszám, továbbá a tanári hivatáshoz szükséges képességek ellenőrzésére kötelező pályaalkalmassági vizsgát vezetett be a kormányzat. Az eredmény nem maradt el. Napjainkban már érzékelhető és kimutatható módon számos tehetséges fiatal jelentkezik a tanárképzőkre, valamint jelentősen növekedett a tanárképzésbe jelentkező és felvett hallgatók száma az elmúlt évekhez képest, de van még hova továbblépnünk.

A sikeres országok tanárképzési rendszereiben már a tanárképzésbe belépéskor erős a szelekció. Például Dél-Koreában csak a diákok legjobb 5 százaléka, Finnországban a legjobb 20 százaléka, míg Szingapúrban a legjobb 30 százaléka jelentkezhet tanárképzőre, továbbá a tanárképzésbe csak annyi pedagógus-jelöltet vonnak be, amennyire a későbbiekben az oktatási rendszernek szüksége van. Ezekben az országokban a tanárképzés egyfajta elitképzésnek tekinthető. A finn tanárképzésbe jelentkező diákok felvételi vizsgája három részből áll: 1) előre megadott szakirodalmak számonkérése írásbeli vizsga keretében, 2) gyakorlati vizsga, ahol a jelentkezők pedagógiai, szociális és kommunikációs kompetenciáit mérik fel, valamint 3) személyes interjú a tanári motivációkkal kapcsolatban. Az erős bemeneti szelekciónak köszönhetően kiváló képességű és a tanári pályára alkalmas diákok kerülnek be a tanárképzőkbe.

Az eredményes szelekció mellett a másik sikertényező a pedagógus-növendékek megfelelő módszertani felkészítése. Jelenleg a magyar tanárképzési rendszer tananyagában  nemzetközi összehasonlításban felülreprezentáltak a tartalmi elemek, míg a módszertani ismeretek aránya kreditértéküket tekintve 15-25 százalék. A pedagógus-jelöltek nem töltenek elegendő időt pszichológiával, szociológiával, módszertani és oktatástudományi ismeretekkel, és személyes tapasztalatunk alapján nem is tartják lényegesnek ezeket az ismereteket. Ezzel szemben Finnországban vagy Hollandiában a tanterv közel felét a módszertani tárgyak teszik ki.

A kihívásra megoldást jelenthet a közeljövőben bevezetésre kerülő Komplex Alapprogram (KOALA), amelynek részét képezi a Magyarországon elsőként a hejőkeresztúri általános iskolában bevezetett Komplex Instrukciós Program (KIP), amelynek segítségével a családi háttérből adódó különbségek eredményesen mérsékelhetők. (Az iskola eredményei elismeréseként 2016 decemberében Prima Primissima díjban részesült.)

A fentiek alapján üdvözlendő, hogy a héten tartott Kormányinfó keretében Lázár János kiemelte, hogy a tanárképzésben felül kell vizsgálni a tantervet és nagyobb hangsúlyt kell helyezni a módszertani ismeretekre a tanárképzések keretében. Lényeges azonban hangsúlyozni, hogy az oktatásban (vagy a tanárképzésben) végrehajtott átalakítások legkorábban 3-5 éven belül éreztetik hatásukat. Az irány tehát jó, az eredményeket illetően pedig legyünk türelemmel.

 

György László, vezető közgazdász, Századvég - Bódis László, kutató, Századvég