Idehaza csak felsorolásszerűen is hosszú listát jelentene áttekinteni, hogy mi minden történt a történészcéh és az emlékezetpolitika ható- és felelősségi körében. Az év a baloldal immár szokásos öngóljával indult: az MSZP az ostrom befejezésének napján, február 13-án nyílt levélben kérte Tarlós Istvántól, hogy a Moszkva tér maradjon Moszkva tér.

(Moszkva tér utcatábla a Széll Kálmán tér 3. alatti épület kapubejáratában. Fotó: MTI/Róka László)


Az év során folytatódott a Józsefvárosi pályaudvaron kialakítandó új emlékközpont, a Sorsok Háza körüli vita. Ez muníciót sajnos inkább a szélsőségesek számára tudott szállítani, miközben több szálon is a politikai burleszk műfaja került be a történetbe. Annyi bizonyos, hogy a szakmaiatlanság vádja kissé gyanús – nem is feltétlenül a régebbről elhíresült Kövér László-féle bon mot miatt („a szakértelem bolsevista trükk”), hanem azért is, mert ezt annak idején a Terror Házával szemben is próbálták annak ellenzői alkalmazni, éspedig sikertelenül.

Hasonlóan vitákat provokált a Szabadság térre tervezett újabb emlékmű, amely a szovjet megszállás áldozatainak emléke előtt tisztelegne. Talán kissé sok lenne az emlékműből erre a térre, hiszen a német megszállás áldozatainak emlékműve mellett egy szovjet emlékmű található a Reagan szobor és az amerikai nagykövetség között, ráadásul a közeli Honvéd téren van egy GULAG emlékmű (egyébként világszinten az első a maga körében). Az emlékművitát a Nemzeti Emlékezet Bizottságának javaslata más színtérre helyezte át: tudniillik arról van szó, hogy a NEB elhatározta az összes (szám szerint ötvennégy!) magyarországi málenkij robot gyűjtőtábor megjelölését.

Bombaként robbant a hír – hogy azután villámgyorsan el is halljon a képtelenségek miatt – hogy Simicska Lajos szerint Orbán Viktor ügynök volt. Aljas és hazug vádaskodás volt, ráadásul megint csak arra volt jó, hogy az aprólékos feltáró munkáról elterelje a figyelmet.

Az év két legütősebb témája mégis a Biszku-per és a Vasfüggönyözés-56os menekültezés volt. Az előbbi aktuálpolitikai felhangját az adta, hogy a szélsőjobb és a liberális értelmiség részéről állandó vád, hogy a polgári kormány tulajdonképpen lepaktált a titkos kommunista erőkkel, illetve titokban a kádárizmus restaurációját hajtja végre. A másik lényegében ezt a logikát követve a bűntudatipar egyik megjelenése volt. E szerint a gondolatmenet szerint a déli határon felhúzott műszaki zár egyenlő a Vasfüggönnyel, illetve a bevándorlók ugyanolyanok, mint az 56-os menekültek. Annak ellenére, hogy még májusban egy nagy nemzetközi konferenciát rendezett a Nemzeti Emlékezet Bizottsága a Vasfüggönyről, ezek a tudománytalan és rosszízű hasonlatok végigkísérték a népvándorlás kordában tartására tett intézkedések első hónapjait. Erről egyébként a Mozgástér is közölt írásokat (például itt).

A Biszku-per sajnos újra felelevenítette azt a folyamatot, ahogyan a diktatúra bukása utáni két évtizedben az igazságtétel folyamata félig lebénult kacsaként araszolt előbbre. Teljesen nyilvánvaló, hogy Biszku Béla felelőssége az 1956-os forradalom utáni megtorlásokban vitathatatlan, a bíróság mégis zavarba ejtően semmitmondó eljárásokat folytatott le és semmitmondó ítéleteket is hozott. Ahogyan az sokszor elhangzott, a jogtudomány és a történettudomány nem ugyanaz, de az mégsem tartható állapot, hogy a jog nem tudja a maga nyelvére lefordítani a történetileg igazolható álláspontot, illetve nem az, hogy a bíróság képtelen alkalmazni a jogban már létező tényállásokat.

Annyi bizonyos, hogy bőven van még mit feltárnunk a XX. századi múlt elhallgatott fejezeteiből. Erre volt példa a Várkert bazárban megnyitott első világháborús kiállítás és Békéssámsonon létrehozott, az 50-es években kibontakozó antikommunista ellenállásnak emléket állító múzeum. Ugyanígy a tudományos körökben új eredményeket hozott az 1944 végétől berendezkedő kommunista diktatúra mesterfogásairól a Nemzeti Emlékezet Bizottságának a vidékkutató csoportjának munkája, amely a „demokratikus földreform” mítoszát alaposan megrengette. Hasonlóan új adatok és összefüggések láttak napvilágot azon a nagy nemzetközi konferencián, amely a szovjet fogság témakörével foglalkozott a NEB rendezésében. A GULAG-málenkij robot emlékév méltó lezárása volt, hiszen a téma kibeszéletlenségét mutatja, hogy a háromszáz fős terem zsúfolásig megtelt, és a nap végére sem ürült ki – ez tudományos ülések tekintetében példátlan. Ugyanígy, a Biszku-pertől egyáltalán nem függetlenül megrendezett magyar-lengyel sortűzkonferenciát is kimagasló érdeklődés kísérte.

Ez utóbbi egyébként csak egy volt azok közül a kezdeményezések közül, amelyekkel a Nemzeti Emlékezet Bizottsága a közép-európai múltfeltáró összefogást erősítette. Elsősorban – de nem kizárólag – a magyar-lengyel együttműködésben megvalósított programok azt jelzik, hogy a térség országainak közös múltja önmagán túlmutató jelentőséggel bír. Közép-Európa nem csak egy mítosz, hanem úgy tűnik, hogy élő valóság is. Ebből a szempontból is feltűnő volt a nyugatiak távolmaradása az olyan fontos nemzetközi eseményektől, mint az augusztus 23-án, a Hitler-Sztálin paktum évfordulóján hagyományszerűen megtartott találkozó, amelyet idén Tallinban rendeztek meg. A szokás szerinti találkozón a közép-európai és balti miniszterek, államtitkárok és más kormányzati képviselők közül sajnos szokás szerint hiányoztak a nyugat-európai országok képviselői. Egyfelől tehát a közöny, és jobb esetben a lesajnálás övezi a régiót, a másik irányból – Oroszország felől – pedig a szovjet nosztalgia lassan hivatalos emlékezetpolitikává átformálódó jelei. Ilyen volt például a Perm-36, az egyetlen eredeti helyen működő GULAG múzeum átalakítása („a GULAG kiegyensúlyozott bemutatása” jegyében), illetve ilyen a Sztálin-emlékházak megnyitása is.

2016-ban az 1956-os forradalom 60. évfordulóját fogjuk ünnepelni. Az emlékév vélhetően tartogat fordulatokat, azonban a közel 26 000 peres eljárás iratanyagának tételes feltárása nélkül nem fogunk közelebb jutni például a tettesek és a hősök körének hozzávetőleges megállapításához sem. Másfelől pedig, csak remélni lehet, hogy a magyar történelemmel hadilábon álló gondolkodók ezúttal, vagyis ’56 kapcsán megfogadják a saját eszmei elődjük, Jean Jaurés tanácsát: „A múltból a tüzet vegyük át, ne csak a hamut!”.