Odabent a család éppen ünnepelt: a szülők a lányuk, Marczin Borbála 18. születésnapjára készült szerény, de a körülményekhez képest kivételes vacsorát tették az asztalra. A lány feltette megmaradt ékszereit, és örömmel készült a közös ünnepre. Úgy tűnt, hogy lassan elfelejthetik a szörnyű közelmúltat, az ostromot, a belövéseket, a hullákat, és a többi, nevenincs gyalázatot – ugyanis a város bevétele során a szovjetek itt is látogatást tettek, és százezernyi más esethez hasonlóan bántak el a háziakkal. A két idegen a zavaros időkben szokatlannak nem tűnő kéréssel állt elő: jönne be a 18 éves Marczin Borbála a hatóságokhoz bizonyos igazolás végett.

Marczin Borbála 8 évvel később ért haza.


A vizsgálati fogságban súlyosan bántalmazták, hosszú szőke hajából csomókat téptek ki, az egyik szovjet kihallgató pisztolyának agyával ütötte fejét, s ennek nyomait élete végéig viselte. Amikor azt kérdezték tőle, hogy látott-e a közeli, nagy forgalmú vasútvonalon áthaladó szovjet katonai szállítmányt, jóindulatúan felelte: igen látott, hiszen nem volt vak. Erre kihallgatói örvendezve sütötték rá: kém! Valójában arról is szó volt, hogy a szovjetek megszállása elől Nyugatra készülő két fiatal noteszében találták meg a nevét. Valós indok volt ez? A kommunizmus által kreált virtuális, de nagyon is valós következményekkel bíró ál-valóságban ez mindegy volt. Marczin Borbálát 10 év javító-nevelő kényszermunkára ítélték. A volt Szovjetunió legzordabb területein dolgoztatták, nehéz fizikai munkát végeztettek vele. „Nem voltunk emberek csak darabok!” – így emlékezett vissza. És hogy milyenek voltak a viszonyok a lágerekben? Nem volt elég az őrszemélyzet kegyetlensége vagy érzéketlensége, ott voltak a bűnszövetségbe tömörült köztörvényesek is: „Elkártyáztak egy nőt… levágták a fejét”.

Marczin Borbála 1953-ban térhetett haza. Egyike volt azon magyar nők tízezreinek, akiket ítélettel vagy ítélet nélkül, a GULAG vagy a GUPVI lágereibe deportáltak a szovjetek. Ő azonban nem nyugodott bele abba, hogy megbélyegzettként kelljen leélnie életét: hosszas utánajárására 1978-ban rehabilitálták. De az elveszített éveket senki nem adhatta neki vissza.

(Nők a Gulagon.)

Méltó és szükséges, hogy emlékezzünk rájuk, az áldozatokra és a hazatértekre, akik a hétköznapok hőseiként álltak helyt, és a kommunizmus bukása után végre kibeszélhették a velük történteket. Az országban még kevés helyen van emléktábla, amely a gyűjtőtáborokra, vagy a legszörnyűbb esetekre emlékeztetne. Emlékmű is csak egy helyen van, ahol a szovjet fogságba hurcolt áldozatok előtt kegyeletünket leróhatnánk. Az emlékezés helyeinek létrehozása nem elhanyagolható közös adósságunk.

Mától Marczin Borbála egykori lakóhelyén a Nemzeti Emlékezet Bizottságának kezdeményezésére az elhurcolt magyar nők emlékét tábla örökíti meg.