December 10-ét az ENSZ 1948 óta az Emberi Jogok Világnapjának tekinti. Az emberi jogok Günter Frankenberg, a Frankfurti Egyetem alkotmányjogi professzorának megfogalmazása szerint a mai modern világ meghatározó „ikonjai”. Olyan pozitív töltetű, univerzális értékek, amelyek a korábban hasonló funkció betöltő vallási előírásokat és természetjogi gondolatokat felváltva az emberiség élő lelkiismereteként igyekeznek megfékezni az erőszakot és a brutalitást a világon. Mint láthatjuk, ez nem minden esetben jár sikerrel; de nem is ez a lényeg, hanem az a tény, hogy jelenleg ez az a nyelvezet, amelynek révén az értékek civilizációkon átívelően terjednek a világban.


Az emberi jogok mítosza tehát egy alapvetően pozitív „agenda”, amely hol eredményesen, hol túl sok látható eredmény nélkül akar hozzájárulni a világ jobbá tételéhez. Természetes ugyanakkor, mint minden emberi konstrukció esetében, hogy lehetnek diszfunkcionális következményei is az emberi jogok térhódításának. Ahogyan arra a német professzor is felhívta a figyelmet, egy ilyen paradigma esetén mindig fennáll a veszélye annak, hogy bizonyos területeken dogmává kövül, elveszti rugalmasságát, szükségtelenül univerzifikálni akar és a politikai választás lehetőségét kikapcsolja. Ezek normális jelenségek, amelyeknek egyik oldalról a létezését nem szabad tagadnunk, másik oldalról pedig nem szabad túlmisztifikálnunk őket. Ugyanakkor ezt a jelenséget mindig fontos észben tartanunk, ha emberi jogi szempontból igyekszünk egy országot, egy intézkedést – kellő távolságtartással – vizsgálni.

A Századvég Alapítvány tavaly végzett egy közvélemény-kutatást, amely az emberi jogok magyarországi helyzetét vizsgálta. A fenti paradigma ismeretében nem meglepő, hogy az emberi jogokat a megkérdezettek 98 százaléka fontosnak vagy nagyon fontosnak gondolta. Magyarországon sincs tehát olyan, aki komolyan kivonná magát az emberi jogi gondolkodás hatalma alól – és ez éppen jól van így. Második felvetésként ebben a kutatásban arra kértük az állampolgárokat, hogy nevezzenek meg bármilyen konkrét emberi jogot. Ebben a tekintetben az eredmények finoman szólva is felemásra sikerültek. A 2000 fő megkérdezett 69 százaléka tudott erre a kérdésre legalább egy értékelhető választ adni, három emberi jogot pedig csupán 786 ember nevezett meg. Ezen túlmenően az is kiderült, hogy az emberek jellemzően nem a jogtudományi értelemben vett hierarchiában elöl szereplő emberi jogokat tudnak megnevezni, hanem inkább olyan jogokat, amelyek a mindennapi életükben őket közvetlenül érintik. Két nagy említéscsoport volt kirajzolható: az emberi méltósággal, egyenlőséggel, státuszbiztonsággal, valamint az emberi szabadsággal összefüggésbe hozható jogok. Emellett számos olyan jogot is felsoroltak a megkérdezettek (pl. demokrácia, testvériség, állam büntető hatalma), amelyek ugyan nem emberi jogok, de mind kulcsfontosságú a hétköznapokban.

Azt hiszem, ebből a rövid ismertetésből is látszik, hogy az emberi jogok gyakorlata, értelmezése, használata annyiféle, ahányfélék mi emberek a világban vagyunk – és ez így van jól.  Az emberi jogok ugyanis jelenleg a szükséges jó szerepét töltik be mindennapjainkban. Az emberi jogok ezen kitüntetett szerepe azonban számunkra is felelősséggel jár: világos cezúrát kell húznunk, amelyben az emberi jogok univerzalizmusában megkérdőjelezhetetlen alapokat – például a kínzás abszolút tilalmát – elválasztjuk azoktól az elemektől, amelyek civilizációs szempontból eltérőek. Így nem fogalmazódhatnak meg olyan elvárások, amelyek az emberi jogok tiszteletéről kialakult civilizációs konszenzust megbontják.