Műfajilag talán a commedia dell’arte nemes hagyományához közelítenek leginkább, ott is a kötelező karakterek játékát színesítik az improvizációk. Az összefogás, a szent szó mögött furcsa dolgokat tapasztalhat a külső szemlélő. Minden beszéd, minden megjelenés ezzel a szóval kezdődik és ezzel is ér véget, ám a kezdet és a vég között egymás csepülése van, szinte kötelező módon. Miért van ez így?

Hiszen, bármily furcsa is, alapvetően igazuk van. Egy kétosztatúra tervezett politikai rendszerben a kisebb-nagyobb pártok csak vergődni tudnak. Ha valóban ki akarják hívnia a jól szervezett, egységes kormánypártokat, akkor nekik is jól szervezett és egységes politikai alakulatra lenne szükségük. Az alapvető kérdés csak az, hogy miért nincs egy ilyen ellenzéki erő. A politikai logika – amire állandóan hivatkoznak – azt diktálná, hogy Fidesszel szemben egy másik pártnak kéne állni, hogy a siker reményében induljanak. Miért nem teszik ezt?


A hivatalos magyarázat az, hogy „értékkülönbségek” állnak fel közöttük. Soha senki nem vállalkozik azonban arra, hogy közelebbről meghatározza, mik is ezek az „értékkülönbségek”. Valószínűleg a feladat nehézsége riasztja vissza az érintetteket. Mára ugyanis, szabad szemmel, aligha lehet megkülönböztetni egymástól ezeket az „értékeket”. Érdekes – bár kevéssé meglepő – hogy a például Jobbik vezérkara milyen magától értetődő módon sajátította el és használja a mainstream nyugati libsizmus szavait, fogalmait. Erre csak az lehet a magyarázat, hogy semmiféle meggyőződéssel nem bírtak, akkor sem, mikor még szélsőségesek voltak és most sem, mikor már a másik csapatban játszanak. (Bár azért nekem komoly kétségeim vannak, hogy lehet-e például valaki puszta machiavellizmusból antiszemita.)

Mindez egyáltalán nem magyar specialitás. Bármerre nézünk is, szerte a fejlett nyugaton ugyanezt látjuk. A különböző nagy, kormányzó pártok – bár néha mást mondanak – mindig ugyanazt teszik, bármelyikük is van kormányon éppen. A választóik számára így nincs is alternatíva, mindegy melyikükre szavaznak. A hagyományos jobbközép pártok hívei egyszerre csak egy oldalon találják magukat az utcai Che Guevara trikós anarchista csőcselékkel, a genderhívő aberráltakkal, és a nemrégen még szélsőségesnek tartott zöldekkel.

Roppant vicces például, ahogyan a magukat zöldnek valló pártok belesimulnak a mainstream libsizmusba. A zöld politika ugyanis – jellegénél és céljainál fogva autoriter – lévén meg akar tiltani mindenféle dolgokat, az autózástól a tehéntartásig, korlátozni kívánja a magántulajdont, a vállalkozás szabadságát, amely célok nyilvánvalóan kizárólag hatalmi eszközökkel valósíthatók meg, mindehhez pedig nem passzol a doktriner emberjogizmus, amely a minél teljesebb szabadságot tűzi zászlajára. A kettő összeegyeztethetetlen bárhogyan erőlködik is szegény Lányi András.

Az egész – hátterében a migrációval – kínosan emlékeztet a kora ’30-as évekre, mikor a saját rövidlátó ostobaságuktól megerősödött agresszort akarták békítgetni, amivel persze csak adták alá a lovat. Aztán – ahogyan Churchill fogalmazott – választhattak a szégyen és a háború között. És ők a szégyent választották, hogy aztán belesodródjanak a háborúba. A beözönlő mohamedán hordák ugyanúgy nem elégednek meg semmilyen engedménnyel, mert nekik az egész kell.

Ha a magyar baloldali pártstruktúra egyesülésképtelenségét vizsgáljuk, az alapvető ok abban rejlik, hogy nem egy, hanem több pártra való politikus, pártalkalmazott, tanácsadó és egyéb, a politikából élő szereplő van. Sok az eszkimó és kevés a fóka. Az elkülönülő értékek alapján versengő pártok helyett az elkülönülő érdekek alapján versengő párteliteket látjuk. Ha az ellenzék egyetlen pártba tömörülne, hirtelen sokan válnának feleslegessé, ami – természetesen – nem tetszene nekik. Elemi érdekük tehát a jelen helyzet fenntartása, mindaddig, amíg meg lehet élni belőle.

A frissen meghirdetett budapesti jelöltlista mögött is bonyolult alkuk és bizantikus intrikák húzódnak meg. Egy önkormányzat megnyerése ugyanis nem kizárólag a polgármester személyét jelenti, hanem sokkal többet. Az alpolgármestereken át az önkormányzati cégek vezetéséig számtalan zsíros stallum adódik és ezekben is meg kéne egyezni, méghozzá a kölcsönösség elve alapján. Össze is vesztek rajta azonnal, mert itt nem babra, hanem pénzre megy a játék.

A hiba magában a tömegdemokráciában, illetve annak működési logikájában rejlik. Sokan látják úgy, hogy ellenzéki politikusnak lenni könnyű. Ebben meg is erősíti őket az, ha végig tekintenek az ellenzéki politikusok során. Ennyi műveletlen, tudatlan, hiányosan szocializált alakot ritkán láthatnak együtt. Nem csoda hát, ha sokan gondolják úgy: erre én is bármikor képes vagyok. És akiben mindezen rossz tulajdonságok kitartással párosulnak, egyhamar politikus is lehet. Sőt. A magyar viszonyok között akár ideiglenes megváltó is, amint oly sokszor láttuk ezt, Bajnaitól Nagy Blankáig. Van, lesz tehát utánpótlás bőven, egészen addig, amíg a választóik meg nem unják.

 

(Kép forrása: itt.)