(Kép forrása: itt.) 

Ott van az ejropunióról szóló szerződés 2. cikkében, ott áll fényesen, világosan: „Az Unió (…) a demokrácia, a jogállamiság (…) tiszteletben tartásának értékein alapul. Ezek az értékek közösek a tagállamokban”. Ezen fennkölt közös európai értékekre – „common values, that we all share” –hivatkoztak ’puniós vezetők Brüsszeltől Strasbourgig és européer tagállamférfiak, akárhányszor csak bele kellett rúgni Magyarországba (és most Lengyelországba) az elmúlt években. Nem találtak konkrét fogást a korholt Alaptörvényen? Mégsem szüntette meg a sajtószabadságot a médiatörvény? Tartottak demokratikus választásokat az új választási rendszerben? Sebaj, A Demokrácia – mely hát uniós alapérték, kérem! – akkor is sérült, erodálódott, rozsdássá marta azt a populizmus oxidációja.


Tehát A Demokrácia fontos dolog. Európai dolog. Mi több, Érték. Így, nagy É-vel. A demokrácia lényege pedig végső soron, ugyebár a démosz, a nép uralma. A politikai felkentek már nem Isten kegyelméből, hanem a népfelség elvére alapozva „uralkodnak” – ahogy ezt oly sok más európai alkotmány mellett a magyar Alaptörvény is félreérthetetlenül rögzíti: „A közhatalom forrása a nép”.

A modern, mediatizált tömegdemokráciákban pedig ádáz harc folyik a nép – a választók – kegyéért. Persze akik anno a „szabadság, egyenlőség, testvériség” nevében kiötölték a nem ógörög értelemben vett demokráciát, nyilván nem olyasmire gondoltak, hogy egyesek majd a politika igaz, valódi arcát elkendőzve próbálják kommunikációs eszközökkel meggyőzni az embereket mindenféléről. De hát ez lett, ezt kaptuk, ezt kell szeretni.

És eddig – olybá tűnt –, hogy az européerek szeretik is ezt A Demokráciát. Százszor és százszor elmondták, leírták, hogy ez egy csodás és nemes érték, rendszer, önmagában becsülendő. Ez kultúránk és politikai rendszerünk alapja, az „európai álom” kovásza. Ez az, ami összeköt és nem szétválaszt minket. És hát ne tagadjuk, e bámulatos fenomén legkiválóbb megnyilvánulási formája a népszavazás, ahol az emberek, a választópolgárok közvetlenül gyakorolják a hatalmat. Hogy a nép kormánya a „népért és a nép által” legyen, ugyebár.

Na, most ahogy nyilvánvalóan szélesedik a szakadék az européer politikai elit és választók tömegei között, egy-két pofátlan tagállam nem átall a néphez fordulni, felmutatva a paradigmát és visszarántandó az önmagából kivetkőző polkorrekt rendszert a valóságba. Erre mi történik? A demokrácia örökös és megkoronázott bajnoka, Jean-Claude Juncker az Európa-szerte nagy sikert aratott (megbukott) 2004-es alkotmányszerződés évfordulóján kijelenti, hogy egyes „miniszterelnökök túlságosan a választóikra hallgatnak és földre borulnak a közvélemény előtt”, ahelyett, hogy ún. „full-time európaiként” viselkednének. A luxemburgi külügyminiszter – csakúgy, mint pár hónapja spanyol kollégája – pedig az EU halálát vizionálta, „ha uniós kérdéseket népszavazással döntenek el”.

Tehát még egyszer rögzítsük, azok számára is, akiknek esetleg nem lenne világos: A Demokrácia elvont és definiálhatatlan eszméjére hivatkozók azonnal berosálnak, ha sejthető, hogy az általuk kitalált és megálmodott Szép Új Világban „a nép” nem biztos, hogy velük van. Hogy A Demokrácia nemes fegyvere akár még Brüsszel ellen is fordítható: például Hollandiában, például az Egyesült Királyságban – vagy adott esetben Magyarországon. Ezért most hirtelen el akarják vitatni a demokrácia e nemes eszközét az azzal élni szándékozó választópolgároktól és a maradi, ószagú nemzeti eszmékre hivatkozó politikusoktól.

Lám, lám: a brüsszeliták találták ki, ők dicsőítették eddig A Demokráciát. És az azt eddig fénylő lángpallosként lóbálók most saját dugájukba dőlnek. De előbb azért egyék meg, amit főztek!