A magas részvételi arány, mondják a hozzáértők, a lehető legkedvezőbb esély a kormányváltásra. Magasnak a 70 százalék körüli (lehetőleg fölötti) részvétel minősül, ilyenre a hét eddigi alkalom közül egyszer, 2002-ben volt példa, az akkor még kétfordulós választáson. Az első fordulóban a jogosultaknak akkor 70,53, a másodikban 73,51 százaléka szavazott. Érdekes volt ez abból a szempontból is, hogy a második fordulóban általában (egy kivétellel) mindig kisebbnek bizonyult a szavazói hajlandóság.

2014-ben az első egyfordulós választási szisztémában 61, 24 százalék ment el voksolni, ez volt a második legalacsonyabb részvételi arány a rendszerváltozás után. Ennél is kevesebbet 1998-ban regisztrálhattak, pontosan 56,26 százalékot. (Megjegyzendő, hogy a továbbiakban az egyfordulós rendszert a kétfordulós szisztéma első – általában magasabb – részvételi adataival érdemes összehasonlítani.)


A számok valóban azt mutatják, hogy a jobboldal rendre alacsonyabb részvétel esetén (1990: 65,11; 1998: 56,26; 2010:64,20; 2014:61,24) győzött, míg a magasabb arány a baloldalnak kedvezett (1994:68,92; 2002:70,53; 2006:67,83).

Vagyis a minél magasabb részvételre buzdító jelenlegi ellenzéki mozgósítás logikusnak tűnik.

Azonban a 2010 és 2018 közötti időszak a magát baloldalinak nevező ellenzéket dirib-darabokra szabdalta, a mai helyzet már nyomaiban sem hasonlít a 2010 előtti politikai palettához. A magas részvétel most komoly kockázatokat rejt a „baloldal” számára – nem egyszerűen a vereség, hanem a minden eddiginél kínosabb pártlistás fiaskó, sőt a parlamenti létezés lehetőségének kockázatát. (Már annak, aki bent van persze.)

Számoljunk kicsit.

Hivatalos adatok szerint ma 8 216 744 a voksolásra jogosultak száma, s mint tudjuk, a parlamentbe kerüléshez a pártoknak meg kell ugraniuk az 5 százalékos küszöböt, illetve ha ketten indulnak együtt, akkor a 10-et.

70 százalékos részvétel esetén – ami kb. 5 751 718 aktív állampolgárt jelent – az 5 százalékos küszöb úgy 287 000 szavazatot jelent, a másik pedig a dupláját, 574 000 voksot. (Lefelé kerekítettünk.)

A pártlistákon egyáltalán szóba jöhető „baloldali” pártok közül a DK és az LMP épp ezért kissé hideglelősen várhatná április 8-át, hiszen korántsem vehető fix egyesre, hogy elérik ezt az 5 százalékot. Kiváltképp a DK izgulhatna, hiszen a közvélemény kutatások nagyjából 250-280 000 fős tábort jeleznek mögötte, amely ha bővülne is, szinte kizárólag az MSZP rovására. Régi csiki-csuki ez közöttük: egymás szavazóit cserélgetik anélkül, hogy egyetlen fővel is szaporítanák a „baloldali” tábort.

Az LMP-nek valamivel jobb a helyzete. Szél Bernadették mind az MSZP, mind a bizonytalanok táborából remélhetnek pártlistás szavazatokat, ámbár a jelentős bevételekre mérget azért ne nagyon vegyenek. Sőt annyival még rosszabb is a sanszuk, hogy az egyéni listáktól ők nemigen várhatnak sokat. De talán még így is nagyobb valószínűséggel csusszanhatnak be a parlamentbe, mint a DK, elutasítottságuk ugyanis meg sem közelíti Gyurcsányékét.

Az pedig, hogy az MSZP a Párbeszéddel összeállva megszerzi-e a jóval több, mint félmillió voksot, nos, csúszós pálya ez is. A szociknak mindezt egyedül kellene bekasszírozniuk, lévén Karácsony Gergely olyan „menyasszony”, akinek az egyetlen hozománya csupán az állítólagos vonzereje, stafírung, azaz szavazat nem érkezik vele. Az MSZP ily módon tizenkilencre kért lapot, amikor a 10 százalékos határt választotta miatta. Kiderül, megérte-e.

Jelen állás szerint a 70 százalék körüli részvételből leginkább a Jobbik profitálna az ellenzéki oldalon. A Jobbik most éppen afféle „hímnős” állapotban van a jobb és a bal között, bár Vona a maga részéről szinte már be is fejezte a nagy operációt. Csakhogy eközben pártja, s főleg szavazótábora igencsak fickándozik még, jobb szeretne megmaradni eredendő állapotában: tökös jobbosnak. Persze a többi ellenzéki alakulatot a Jobbik a pártlistán feltehetőleg ezzel együtt is megelőzi, vagy ha nem, akkor a közvélemény kutatók tényleg becsukhatják a boltot.

Furcsa képletek is kisülhetnek tehát a magas részvételből.

S akkor még a több mint kétmilliós Fidesz-KDNP stabil ellensúlyáról, netán bővíthetőségéről – és az ebben rejlő lehetőségekről – még nem is beszéltünk.

 

(Kép forrása itt.)