- Néha eltűnődön, én vajon hogyan viseltem volna a kínzásokat.

- Te? Viccelsz?! Elég lett volna, ha a Gestapo elveszi a csekkfüzeted, rögtön bevallottál volna mindent.

/Woody Allen: Annie Hall/

Először is, üdítő volt olyan alkotást látni, amelyben hús-vér emberek mozognak a vásznon. Olyan hétköznapi emberek, akiket nem a devianciájuk, hanem a bátorságuk, kitartásuk és leleményességük, vagy esendőségük teszi izgalmassá. Óhatatlanul is felmerül a nézőben a kérdés: én hogyan viselkednék ilyen helyzetben, képes lennék-e helyt állni, úrrá leni a félelmeimen? Mindezt úgy éri el a film, hogy egy vércsepp sem csordul ki a két óra alatt, ami egy vérbeli háborús mozi esetében igazán nagy szó.


A film szembesít azzal, milyen elképesztően elpuhult és kényelmes életet élünk a két nemzedékkel előttünk járókhoz képest. Bár Dunkirk korántsem tartozott a legkegyetlenebb hadszínterek közé, a filmbeli szereplők megpróbáltatásaitól, amelyek 80 éve millióknak jutottak osztályrészül, a ma élő nyugati ember tíz perc alatt idegösszeroppanást kapna.

Ami azonban ennél is érdekesebb, hogy miként válik egy kolosszális katonai kudarc és menekülés-történet hősi eposszá. Annak ellenére, hogy Anglia és Franciaország 1940 tavaszán megszégyenítő (Moháccsal felérő) vereséget szenvedett a csatatereken és csak a német hadvezetés döntésképtelenségén múlott, hogy az összeomlás nem lett végzetes, mégis, ebből a gyászos történetről valami magasztos, lélekemelő alkotást faragtak. Bár a Brit Birodalom csődöt mondott, de a brit emberek helytálltak. (Támadják is az angol nyelvű balliberális sajtóban a filmet.)

Javaslom mindenkinek, nézze meg és élje át ezt az élményt. Még akkor is, ha ez az élmény nem a miénk, és csak irigykedhetünk, hogy más nemzeteknek megadatik a lehetőség, hogy hőseiket láthassák a filmvásznon.

Sajnálom, hogy az elmúlt három évtizedben Magyarországon nem készült ilyen nagyjátékfilm, nem íródott ilyen regény, sem színdarab. Ellenben sok száz olyan, ami a kisszerűséget, a bűntudatot, a nihilt és a reménytelenséget árasztja magából. Olybá tűnik, mintha az, aki valami felemelőt akar mondani Magyarországról, nem is lehet a kulturális elit tagja. Mintha a kulturális elitünk kivetné magából ezeket a figurákat, vagy talán már eleve csak az nyerhet belépést a körbe, aki hazáját egy nyomorúságos provinciának látja. Félreértés ne essék, készültek történelmi filmek itthon is. Olyanok, mint a debilitás és a cinizmus határán billegő Magyar Vándor, a Kádár-rendszer langymeleg nosztalgiáját árasztó Csinibaba, vagy elrettentő példaként a patetizmusba merevedett Sacra Corona és a lehangoló Hídember. Utóbbi kettő esetében nem vonom kétségbe az alkotók jóindulatát, de meg se karcolták a nemzeti emlékezetet. Ha a nemzeti büszkeség érzését szeretnénk átélni, kénytelenek vagyunk olyan, fél évszázados filmekhez fordulni, mint az Egri Csillagok. Egyetlen kivétel talán Andy Vajna Szabadság, szerelem című filmje, amely megpróbálja átélhetővé tenni 1956 nagyszerűségét. Sovány vigasz ez.

A magyar kulturális elit képtelen kilépni saját cinizmusából, képtelen bármi felemelőt mondani arról a közösségről, amelyik eltartja őt, és amelyik azt várja tőle, hogy az általa tartott tükörbe nézve megláthassa önnön jobbik arcát.

Mert, legyünk őszinték: Oscar-díj ide, Arany Medve oda, a magyar emberek történeteire mégiscsak mi, magyarok vagyunk kíváncsiak.

 

(Kép forrása itt.)