Innentől már a sikertörténet következett. Rossz nyelvek szerint a Német Szövetségi Köztársaság függelékeként, objektívebben: a sajátos osztrák mentalitás talaján olyan virágzó országot teremtettek, amely mindmáig Európa élvonalába emeli őket, már ami az életszínvonalat illeti.

Miért volna meglepő, hogy mostanában szerfelett féltik ezt a szerencsével - de nem csak azzal - elért életszínvonalat?


Merthogy szemmel láthatóan féltik.

A globalizáció XXI. századi fejleményei persze mindenütt nyugtalanabbá teszik a nyugati középosztályt. Ausztriában már az ezredforduló táján megrendült a két nagy középpárt, a bal meg a jobb koalícióján alapuló politikai modell, lévén azóta van megrendülőben az a társadalomszerkezet is, amelyre e modell épült, és amit kifejezett. Az osztrákok kiútkeresése ily módon annak a sokszínű, de egy lényegű európai trendnek a része, mi szerint jó volna stabilizálni a társadalom súlypontját jelentő középosztályt a globalizáció mai kihívásainak közepette is.

Jó volna?! Muszáj! Ha kell, mindenáron.

Sebastian Kurz fölfelé ívelő csillaga, sőt üstökösszerű jelenése eme imperatívuszt példázza.  

Sokan Emmanuel Macronhoz hasonlítják őt, és nem egészen sánta hasonlat ez. Mindketten az új válaszokra képtelen régi elitek elleni kritikát használták karrier-gyúanyagnak, miközben lényegében mindketten ifjonti mutációi a régi eliteknek. Osztják céljaikat - csak éppen másképp képviselik, másképp akarják e célokat megvalósítani.  Macron a bal-, Kurz  a jobboldali mutáns, ha ugyan a középosztály felől nézve az ilyesmi még jelent valamit. Melyik lesz majd a sikeresebb, alighanem csupáncsak az számít.  

A „másképp” azonban nem kevés, noha e másságnak legföljebb csak az első eredményei látszanak, illetve Macron esetében már az első kudarcok is. Vele ellentétben Kurz nem hagyta ott pártját, újat nem alapított, csupán átszínezte a Néppártot, s „mellesleg” a pincétől a padlásig meg is akarja reformálni. Márpedig átépíteni egy hajót talán jobb választás, mint helyette merőben újat ácsolni, ahogyan azt Macron szándékolja.    

Abban pedig még inkább különböznek, hogy Macron szigorúan zárt a francia nemzeti radikálisok felé, sőt valójában a tőlük való – számos franciát átható - félelemnek köszönheti szavazatait. Kurz viszont ügyesen kezeli – elcseni, olykor letompítja, azaz fogyaszthatóbbá teszi – az osztrák Szabadságpárt radikális tematikáit, nem engedi, hogy ezek kizárólag az ő hangszerelésükben legyenek hallhatóak.

Populizmus ez? Nevezzük nyugodtan annak. Kurz akkor is jól ismerte fel, hogy a szocdemek által régóta elhanyagolt társadalomkritikát Ausztriában (és nemcsak ott) a nemzeti radikalizmus szívta magába, s tetszik, nem tetszik, markáns társadalmi támogatottságot is szerzett ezzel.  Mi a jobb, ha élére állunk ennek az igénynek, avagy ha megpróbálunk ellenszegülni neki?  

Klasszikus dilemma, s Kurz meg is válaszolja magának a kérdést. Ő bizony az élére állna.

Amíg tehát Macron aligha fog Marie Le Pennel párban egyhamar a politikai parkettre lépni, addig Kurz és Heinz-Christian Strache, a Szabadságpárt vezetője akár már maholnap kormánykoalíciót alkothat.    

Macron és Kurz mégis egy tőről fakadnak, jóllehet eltérő módszerekkel törekednek a nyugati középosztály szociális komfortérzetének helyreállítására.

Európa pedig árgus szemekkel figyelheti ifjú titánjait.

 

(Kép forrása itt.)