Tito marsall, Jugoszlávia teljhatalmú kommunista diktátora 1956. november 11-én egy pártgyűlésen krokodilkönnyeket hullajtott a magyar szabadságharc eltiprása felett. Ügyes húzás volt, hiszen tíz nappal előbb a Hruscsov vezette szovjet küldöttséggel személyesen fogadta Brioni szigetén, és megállapodott velük a megtorlás forgatókönyvében. Tulajdonképpen Kádárt is neki köszönhetjük: a viharos repülő- és hajóúttól összetört szovjet pártvezetőket már ülni is alig bírtak, miközben a jugoszláv kommunisták a megtorlás forgatókönyvéhez módosításokat fűztek. Még a jugoszláv követségre menekülni kívánó (3 nappal vagyunk a november 4-i invázió előtt!) Nagy Imre-csoport sorsáról is megegyezés született. Ehhez képest nem sokkal később Pulában elvtársai előtt Tito marsall így beszélt: „Ha ez megmenti a szocializmust Magyarországon, akármennyire is a beavatkozás ellen vagyunk, elmondhatjuk, hogy a szovjet intervenció szükséges volt. (…) Látható, hogy milyen szörnyű ellenállásra képes egy nép, még ha kell, puszta kézzel is, ha a szabadság és a függetlenség kivívása a célja.”.

De végül is mi történt 1956-ban?


Mai történetíróink közül vannak, akik következetesen „antisztálinista felkelésről” beszélnek. Arról, hogy a Petőfi Kör reform-szocialistái eszmeileg készítették elő a forradalmat. Valóban „reform-szocialisták” lettek volna? A diktatúrát tényleg elbizonytalanították, megrendítették, de vajon mit akartak ők előkészíteni? Akad olyan félrebeszélő politikus is, aki 1956-ot „baloldali forradalomnak” hívja, sőt, párhuzamot von az 1918-as Károlyi-puccs és 1956 között. Ha szigorúan vesszük, ezek az elképzelések nem állnak messze Kliment Vorosilov, Sztálin egyik leghűségesebb cimborájának véleményétől – akit egyébként csak közmondásos ostobasága mentett meg a terror időszakaiban. Vorosilov – aki egyébként a Szövetséges Ellenőrző Bizottság vezetőjeként már 1945 és 1947 között sikeresen dolgozott a magyar függetlenség csírájában való elfojtásáéért és a kommunista diktatúra kiépítéséért, 1955 júliusi szovjet párt-plénumon ezt mondta: „Nemrég rendkívül komoly beszélgetést folytattunk a Magyar Dolgozók Pártja vezetésével. Képzeljék el, hogy a miniszterelnök, egy Nagy Imre nevezetű ember hirtelen egy kicsit megzavarodott, hogy nevén nevezzem a dolgokat [nevetés a plénum tagjai között]. Annyira fontosnak véli magát, hogy azt kezdi magáról hinni, hogy ő a magyar föld sója, s az ördög tudja, miket eszel ki ott.”. Vorosilov most is sikeresen adta az együgyűt: hiszen nagyon jól tudták, hogy milyen hatalmi játszmáról volt szó. De hát a kommunista gyakorlat már csak ilyen, egyszerre tudják valamiről azt gondolni, hogy fehér és azt, hogy fekete.

Az ilyen maszatolásokat azonban hagyjuk meg a kommunistáknak és társutas értelmiségnek.

Magyarországon 1956-ban antikommunista forradalom tört ki, ami nemzeti szabadságharccá változott. Az éppen Budapesten időző nagy erdélyi építész és gondolkodó, Kós Károly így írt erről: „A Szentkirályi utcában kis legénykék benzinnel egy orosz tankot gyújtanak meg, a kószáló katonákat lelövik. … A partizánok és a hozzájuk állott katonák felveszik a harcot az orosz–ávó-szövetséggel, és egész nap harcolnak.”

Nekünk magyaroknak nehéz sors adatott: példát kellett mutatnunk, hogy mit jelent a nemzeti függetlenségért az érdeklődve figyelő világ szeme láttára egy világbirodalommal szemben harcra kelni. Manapság a módszerek különböznek, és máshogy hívják az „orosz-ávó szövetséget” is, de a lényeg nem változott: egy szivárványszínű álcázóköpenybe bújt, a népeket megemésztő birodalom ellen folyik a nemzeti küzdelem.

 

(Kép forrása: Magyarország Kormánya, Facebook.)