Túlélve a Sziriza radikálisainak lázadását, akik nem kevesebbel, mint árulással vádolták, Ciprasz a vártnál sokkal magabiztosabb győzelmet aratott. Mindenki másnál pontosabban mérte be a társadalom hangulatát, megérezte, hogy a lázadók radikalizmusa már túl sok a görögök többségének, ami pedig a jobboldal Új Demokráciáját illeti, azt épp a jobbra húzók nem tartják elég újnak.


Látva a választási eredményeket, nehéz tagadni: nem csalta meg a megérzése. A Szirizából kiszakadó Népi Egység annak rendje-módja szerint marginalizálódott, be sem jutott a parlamentbe, az Új Demokrácia pedig éppenséggel a leginkább jobboldali körzetekben volt képtelen saját szimpatizánsait voksolásra aktivizálni. A Sziriza ellenben pár mandátumot vesztve csupán, lényegében megismételte januári eredményét. Most is koalícióra kényszerül (feltehetően a régi folytatására), de nem nagykoalícióra, ezt a sikamlós lehetőséget ugyanis – legalábbis egyelőre – mindkét nagy párt kategorikusan kizárta.

Ugyanakkor botorság lenne elfelejteni, hogy ha összeadjuk a választáson induló és valamilyen eredményt mégiscsak produkáló szélsőséges bal- és jobboldali pártok szavazatait, summájuk bőven meghaladja a 15 százalékot. Ezek persze csupán a papíron adhatók össze, nem a valóságban, de mégiscsak azt jelzik, hogy 10 görög választóból körülbelül 2 fogékony a radikalizmusok ajánlataira. Sok ez, avagy kevés? Lehet vitatkozni ezen, ám azon talán kevésbé, hogy ha tovább folytatódik a görög gazdasági lejtmenet, a mai 2-ből meglehetősen könnyen lehet 3 vagy 4, de még akár több is.

(Ciprasz a győztes választás után.)

Mert a győzelem ugyan megvan, a problémák azonban továbbra is ott tornyosulnak az asztalon. A Sziriza immár kétségkívül a görög baloldal meghatározó ereje (hiszen a görög szocialisták ezen a kora őszön alighanem végképp elveszítették egykori pozíciójukat), de a gazdasági helyzet enyhén szólva korántsem kedvez a baloldalnak. Muszáj eleget tennie a görög oligarchákkal kölcsönösen gyümölcsöző viszonyban lévő nemzetközi pénzvilág könyörtelen követeléseinek, miközben a társadalmat sem verheti végképp a földhöz. De legfőképpen olyan intézményi és mentális változásokat volna szükséges eszközölnie, amelyekkel megrendszabályozza, sőt megtöri ezt a kapcsolatot.

Ez az a magasság, amit meg kell ugrania.

Kezére játszhat, hogy Görögország – mint az Európai Unió délkeleti határországa – kulcsszerepet tölthet be az egyre kaotikusabb migrációs probléma kezelésében. Eddig nem igazán igyekezett ezt betölteni, Ciprasz második győzelme azonban alkalmat adhat rá, hogy a görögök most már aktívabb uniós magatartást tanúsítsanak, s ezzel persze saját gazdasági-pénzügyi alkuhelyzetüket is erősítsék. Nem kell hozzá klasszikus jóstehetség, hogy feltételezzük: ezt meg is teszik majd.

Ciprasz eddig azt már bebizonyította, milyen jó taktikus. Csakhogy most már a társadalom-átalakítás stratégiai feladatai következnek.