David Cameron és pártja mindent megtett a sikerért. Eredményesen torpedózták meg eddigi koalíciós partnerük, a Liberális Demokraták egyik 2010-es fő követelésének teljesülését, az arányos választási rendszerre való áttérést. A hagyományos brit relatív többségi modell nélkül ugyanis ismét koalíciós kormányzásra kényszerültek volna.


A brit gazdaságot élénkítette a brit jegybank “mennyiségi könnyítésnek” nevezett akciója, amely pont jókor hozott érezhető növekedést és csökkenő munkanélküliséget. Talán nem véletlen, hogy Matolcsy György MNB-elnök a Bank of England hasonló programját tekintette példának, amikor útjára indította a Növekedési Hitelprogramot. Az eurózóna szigorú és központosított monetáris rendszere nem ilyen rugalmas, nincsen ennyire tekintettel az egyes tagállamok gazdasági ciklusaira.

Cameron és pártja jó érzékkel vette át fő riválisainak programpontjait. A rezsiköltségek 2 évre szóló befagyasztásával kampányoló Munkáspárt ígéreteihez képest a “hardworking people and families” számára kilátásba helyezett adókedvezmények, illetve rugalmas munkaidőszabályok és átfogó gyermeknevelési támogatások vonzóbbnak bizonyultak.

(Kép forrása: itt.)

A Munkáspárt Skóciában veszített leginkább. Ennek okát sokan a Skót Nemzeti Párt (SNP), valamint Nicola Sturgeon SNP-elnök jól megkomponált kampányában találják meg, aki az április 15-ei BBC-vitában élő adásban ajánlotta fel a Munkáspártnak, hogy lépjenek koalícióra. A (skót) tv-nézőknek pedig egyenesen azt üzente, hogy az SNP és a Zöldek nélkül a Munkáspárt nem lenne elég “bátor”, és folytatná a konzervatívok szerinte rossz, és szociálisan érzéketlen politikáját. Mivel az általános várakozások koalíciós kormányzásról szóltak, ezzel az SNP azt üzente a Munkáspárt és az SNP között hezitáló skótoknak, hogy ha az SNP-re szavaznak, ugyanúgy egy munkáspárti (koalíciós) kormányt támogatnak, csak nagyobb biztonságban lennének a jóléti ellátórendszerek.

Persze az sem tett jót a Munkáspártnak, hogy a skót referendum idején egyértelműen a függetlenség ellen foglalt állást, így sok skót most ellenük adott le proteszt szavazatot az SNP-re.

Az elmúlt 2 évben EU-ellenesből mára inkább bevándorlás-ellenessé váló UKIP két fő követelését is sikerült Cameronnak semlegesítenie. A brit EU-tagságról várhatóan 2017-ben fognak népszavazást tartani. A konzervatívok kényelmes helyzetben vannak: Pont az eurooptimista Brüsszel és Berlin, valamint az eruoszekptikus UKIP között egyensúlyozhatnak. Bárhogyan is lesz, Londonnak az angolszász világ mindig is fontosabb marad, mint a kontinens és az EU.

A másik fő UKIP-téma a kritikus tömeget elért bevándorlás szabályozása, ami alatt a schengeni övezeten kívüli britek jellemzően nem a Brit Nemzetközösség országaiból érkezőket, hanem a “lengyel vízvezeték szerelőket” értik.

A szigetország EU-n belül tartása érdekében Brüsszel és Berlin kénytelen lesz legalább egy látványos engedményt tenni. Ez – szélsőséges esetben – akár a négy alapvető szabadság egyikének, a munkaerő szabad áramlásának valamilyen korlátozása is lehet. Itt többen a hiányszakmákra fókuszáló, irányított bevándorlást valószínűsítenek, mint pl. Ausztráliában. A “lengyel vízvezeték szerelőket” ugyanis a jelenlegi szabályok szerint kénytelenek beengedni. A Földközi-tengerből kihalászott, Franciaországból papírok nélkül érkező gazdasági migránsokat nem.

Akárhogyan is alakul eztán az Egyesült Királyság és az EU viszonya, a mostani brit választás érdemi vitákat indít el. Orbán Viktor már eddig is több kérdésben találta magát egy platformon David Cameronnal: jól emlékszünk pl. az euroföderalista Jean-Claude Juncker EB-elnöki kinevezésével szembeni politikai fenntartásokra, amiket akkor Brüsszel lesöpört az asztalról.

A brit választás most esélyt ad egy demokratikusabb és hatékonyabb EU kialakítására. Az erről szóló vita nemsokára elindul, és a Lisszaboni szerződést felváltó új uniós dokumentumban csúcsosodhat ki. A britek most az eurorealizmusra szavaztak, következnek a franciák 2017-ben.