A szerzőnő nem akárki, mert mint a bemutatásból megtudjuk: „a CEU Gender Studies tanszékének végzett hallgatója, jelenleg a New York-i The New School for Social Research politikatudomány szakos doktori hallgatója”. A kérdés kiképzett szakértőjével állunk tehát szembe, ezt pedig mi sem bizonyítja jobban, minthogy mindazon fogalmi zűrzavar, logikai következetlenség amely az egész balliberális feminista mozgalmat és a mostanra attól teljesen megkülönböztethetetlen „kisebbségvédelmi” kezdeményezéseket jellemzi, megtalálhatóak benne.

Az első és tán legfontosabb kérdés arra vonatkozik, hogy vajon mit gondolunk a „bűn” fogalmáról. Erre ugyebár kétféleképpen tekinthetünk. Egyfelől mint jogi problémára, másfelől mint erkölcsi, morális kérdésre. Lehotai szerint a #Metoo ellenségeinek taktikája az, hogy azt állítják a felmerült esetek: „...kizárólag az igazságszolgáltatás platformjaira valók, ezzel azt is mondják, hogy nincs tér a maszkulin viszonyokkal leírható politikai terekben a visszaélések megvitatására...”  Tehát nem hagy kétséget afelől, hogy számára itt nem jogi, hanem társadalmi-politikai ügyről van szó, egy, általa elnyomottnak vélt társadalmi csoport – esetünkben a nők – helyzetének megváltoztatásáról. A jeles szerző szerint a gaz elnyomók szeretnének „...egyedi eljárásokat erőltetni a kollektív cselekvés és felelősség hangsúlyozása helyett...”.  Itt mondjuk azért kicsap a kommunista gőz a konty alól. A kollektív felelősségről utoljára osztályharcos kontextusban hallottunk, annak indoklására, hogy egész bűnösnek tartott társadalmi csoportokat ítélhessenek jogfosztásra. Lehotai és eszmetársai e régi szép fogalom felélesztését szeretnék, mert ez szabad kezet biztosít számukra az önkényes nehezteléseik érvényesítésére.

Esti hiradó a Fox csatornán: a New York-i boszorkányok a jövő héten közösen küldenek rontást Kavanaugh főbíróra.


Csakhogy a bűn – vegyük bár morális, vagy jogi értelemben – akár etimológiáját tekintve is, szorosan összetartozik a büntetés fogalmával. Az pedig már jogi kategória – kivéve természetesen a lincselést. Sikerült is a felvilágosodás nagyobb dicsőségére egy középkori büntetési formát újjáéleszteni: a pellengért. A pellengér egy egyszerű fa-, vagy kőoszlop volt a település közepén, ide kötötték ki a bűnöst a nép okulására. Amúgy ezt nálunk már II. József, a 18. században betiltotta bizonyos humanitárius megfontolásokból. Úgy találta ugyanis, hogy túlságosan megalázó a delikvens számára. A #Metoo mozgalom ennek fejlett, digitális változatát fedezte fel, mikor mindannyiunk asztalán, vagy zsebében ott világít a virtuális pellengér. Ám amíg a középkori a büntetés jogi aktusa volt, a bíróság döntése szabta ki, addig modern változata teljesen önkényes, magánemberek puszta kijelentésén és annak korlátlan és kontrollálatlan elterjesztésén alapul.

Ekkor aztán a feltételezett elkövetők semmiféle, a jogállamban bevett intézményes garanciával nem rendelkeznek arra nézvést, hogy ügyüket sina ira et studio fogják elbírálni, továbbá az ártatlanság vélelmének elve sem alkalmazandó rájuk. Az „elkövető” tehát jogfosztottá válik, sorsa nem egyéni sors, hanem egy politikai cél elérésért folyó harc járulékos vesztesége csupán. Irtják az erdőt hullik a forgács.

Azt tán mondanom sem kell, hogy mindez ellentmond az igazságosságról kialakított nézeteknek, legyenek azok liberálisak, vagy konzervatívak. Láthatóan a nagy garral hangoztatott jog, a jogállam csak addig mérték, amíg nem zavarja a társadalom átalakítás nemes ügyét. Az „elkövetőkkel” pontosan az történik, amit a szerzőnő a nők esetében mélyen elítél, „...a szexuális zaklatás és megalázó beszédmód tárgya egyúttal megszűnik alanyként funkcionálni, dominálható és dominálandó objektumként fixálódik...” – írja róluk ugyanis. Ám ezzel szemben a #Metoo-tébolyban a véletlenszerűen kijelölt elkövető válik „objektummá”, mégpedig egy fiktív elnyomás elleni küzdelem nagyon is élő objektumává.

Mikor utoljára hallottunk a #Metoo-ról, a Brett Kavanaugh kinevezése körüli kutyakomédiában, már teljesen nyilvánvaló volt a dolog kizárólagosan politikai jellege. Szó sem volt a jelölt viselt dolgairól, csupán arról volt szó, hogy megakadályozzák a kinevezését, mert nézetei nem feleltek meg a haladás híveinek. Bunkóként próbálták forgatni a  #Metoo „eredményeit”, a bizonyítási kényszer nélküli vád lehetőségét. Az történik tehát, ami a baloldal eddigi története során mindig. Arra a kérdésre, hogy lehet-e a vélt igazságtalanság ellen valódi igazságtalansággal küzdeni, a baloldal minden esetben igennel válaszolt és válaszol ma is.

 

(Kép forrása itt.)