Galló Béla: Kafka Brüsszelben

Ahogyan Joseph K. számára sem derül ki, valójában mi is a bűne (de „A Per” végén azért kétszer is megforgatják szívében a kést), Brüsszelben a magyar külügyminiszter is így ülhette végig az Európai Parlament meghallgatási procedúráját.

Vettem magamnak a fáradságot, végignéztem az egészet. Érdeklődő, pártokon kívüli magyar állampolgárként, akit nemzetközi kíváncsiságában nem befolyásol a belpolitika.

Lehangoló volt.   

Az uniós parlament persze afféle Hyde parknak is nevezhető, mindenki mondhatja a magáét, a döntések úgysem ott születnek. Ám mégiscsak európai gyülekezet ez, kijár neki a kötelező tisztelet, szó sincs róla tehát, hogy előítéletesen vágtam volna bele a kalandba.

A megszólalások aztán gyorsan eloszlatták minden illúziómat.  


A magyar kormány ellenében megfogalmazott töménynek szánt, valójában igen híg liberális és kvázi baloldali tirádák nélkülöztek majd minden valóságismeretet. Ennél azért felkészültebb képviselőkre, alaposabb és pontosabb – a kormány felől nézve nagyobb erőfeszítéssel megválaszolható – kritikákra számítottam. Szijjártó miniszter hiába kérte, hogy legalább egyetlen konkrétummal nehezítsék meg a dolgát, nem szembesítették ilyennel, beérték azzal, hogy csupa olyan kifogásokat szögeztek neki, melyek szinte bármely uniós tagállammal szemben felhozhatók.

Miért kerültem ide?! – kérdi „A per”-ben Joseph K., s valami ilyesmin töprenghetett a miniszter is.

Illetve, ne legyünk álságosak. Dehogy töprengett. Pontosan tudta ő azt, miért van Brüsszelben, nem is rejtette véka alá.

Nota bene, Magyarország most uniós „büntiben” van, és a példa-statuálás kedvéért az a minimum, hogy végig etessék vele az Európai Parlament étlapját. A népvándorlás ügyében vitt karakteres politikája önmagában irritáló, de még veszélyesebb, hogy véleménye egyre ragályosabb, ami a mellette felszólalók számából is jól látható volt. Brüsszel felől nézve Magyarország egy ideig szinte egyedül renitenskedett, most már nyíltan vagy félig-meddig nyíltan egyre többen osztják álláspontját.   

Dönthetünk-e még mi magunk arról, kivel akarunk tartósan együtt élni, vagy legyen ez is Brüsszel jogosítványa? Körülbelül olyan ez, mintha egy társasházban a közös képviselő, akit sok mindenre felhatalmazunk, arról is rendelkezhetne, ki, mikor, meddig és milyen alapon tartózkodhat a saját tulajdonunkat képező lakásunkban. Ami, ugye, nonszensz.  

Európát egyre inkább és egyre mélyebben ez a „társasházi” kérdés hatja át, amelynek semmi köze a tényleges menekültnek kötelezően kijáró emberi és állami szolidaritáshoz, hiába próbálják ezt sokan tudatosan összekeverni.

Aznap Brüsszelben is csúnyán kilógott a lóláb.

Szijjártó végül tehát mégis szerencsésebbnek bizonyult, mint Franz Kafka főhőse, akinek tényleg fogalma sem volt arról, milyen érdekek állhatnak perbefogása mögött.

A brüsszeli parlament „csupán” annyiban hasonlított a Kafka-i bíróságra, hogy ez is, az is, fölöttébb rugalmasan alkalmazható, ködös vádakkal kerítette volna körbe kiszemelt áldozatát.

 

Szánthó Miklós: Unalmas őszintétlenség

Személyes „élménybeszámoló” az Európai Parlament LIBE-meghallgatásáról.

Abban a „megtiszteltetésben” volt részem, hogy meghívott „tanúként” részt vehettem az Európai Parlament Állampolgári Jogi, Bel- és Igazságügyi Bizottságának (LIBE) „Magyarországi helyzetről” szóló meghallgatásán. Persze többedmagammal voltam, hiszen Magyarország Kormányát Szijjártó Péter külügyminiszter, a nyílt társadalom eszméjét pedig rögtön ketten is képviselték (az egész meghallgatás részeire bontva megtekinthető itt).

Az ülésre okot adó körülmény az volt, hogy a szocialista, kommunista, liberális és zöldpárti képviselőcsoportok – sajnos egyes néppárti képviselők támogatásával – még idén májusban sikeresen áterőszakoltak egy határozatot az EP-n, melyben felszólították a szóban forgó bizottságot, készítsen különjelentést a magyar jogállamiság helyzetéről. Már önmagában is vicces – illetve reméljük, hogy komoly, mert viccnek tényleg durva lenne – az árulkodó fogalmazásmód. A jelentést ugyanis a határozat szerint annak érdekében szükséges elkészíteni, hogy „a plenáris ülés szavazzon a Tanácsot 7. cikkely szerinti intézkedésre felhívó, indokolással ellátott javaslatról”. A sokat emlegetett „7-es cikkely” vonatkozó bekezdése pedig azt írja, hogy az EP javaslata alapján a Tanács megállapíthatja: az „uniós értékek” súlyos sérelmének egyértelmű veszélye az adott tagállamban fennáll. „Elnézést, Virág elvtárs, ez az ítélet!” – és valóban, ezzel a parlament már kora nyáron eldöntötte, hogy miről fog dönteni jövő ősszel, a javaslat várható zárószavazásán. (Persze ez azért nem biztos, hogy ilyen simán fog menni: többek között azért sem, mert míg a májusi határozathoz feles többség, addig az 7-es cikkelyt „élesítő” javaslathoz már kétharmad szükségeltetik.)

De vissza magára a meghallgatásra! Az esemény az eddig megszokottakhoz képest egyszerre volt unalmasabb, de egyben őszintétlenebb is. Unalmas volt, hiszen különösebb új érv, kreatív gondolat a bírálók részéről nem került elő: csak a szokásos bakelitet tették be, mint egyszeri gondnok a művházi táncesten. „Menekültek jogsérelmei”, „Népszabadság bezárása”, „manipulatív konzultáció”, „civilek vegzálása” (utóbbi kettő kapcsán joggal jegyezte meg Szijjártó Péter, hogy míg Brüsszel számára „a civilek” meghallgatása fontos, az embereké nem). Az unalmat igazából magamon tudtam lemérni: míg korábban az ilyen viták engem is lázba hoztak kicsit és felpörgettek, most unottan várakoztam a székemben, hogy rám kerüljön a sor. De a vita mindazonáltal őszintétlenebb is volt: most már fel se merült, hogy a felhozott ügyek kapcsán egyáltalán van-e vagy nincs az Uniónak hatásköre. A jogállamiság helyzetével kapcsolatban „súlyos aggályok” merülnek fel – melyekre okot adnak az „LMBTI-személyek jogaival”, a „Roma Parlament es a Phralipe Független Cigány Szervezet kilakoltatásával” (he?!) összefüggő problémák, de „joggal” említhetnénk a „Lukács Archívum megszüntetésének veszélyét” is –, ezért az „uniós értékek” kérem „rendszerszintű” támadásnak vannak kitéve Magyarországon, és pont.

Még ha lenne is esetleg jogi probléma akár fentiekkel, akár a civiltörvénnyel, akár a „lex CEU-val” kapcsolatban, fel sem sejlett a kérdés a tisztelt képviselő urak és asszonyok részéről, hogy mégis ezekhez nekik mi közük van? Azon kívül ugyanis, hogy vannak ezek a „jól körülhatárolható” és igen „konkrét” uniós értékek – mint a jogállamiság, a demokrácia meg az emberi jogok –, nem igazán derült ki, hogy mégis mi képezi a kifogások uniós jogi alapját, milyen alapon szólhatna bele az EU olyan hatásköri ügyekbe, melyeket az érintett tagállam a csatlakozáskor nem ruházott át szuverenitásából az Unióra?

A tanulság ezért számomra az volt, hogy – sajnos – tovább folyik az Európai Parlament jobb sorsra érdemes falai között egy őszintétlen és abszurd dráma, ahol jogi köntösbe öltöztetnek alapvetően politikai és világnézeti konfliktusokat, és melyet bár „jogállamiság- és demokráciavitának” neveznek, de az valójában szuverenitásvita.

Multikulturális, föderatív EU-t szeretnénk vagy egy, a szuverenitást és az alkotmányos identitást tiszteletben tartó „nemzetek Európáját”? Talán mindenki jobban járna, ha őszintén nevén neveznénk a gyereket.

 

(Kép forrása: itt.)