Hályog ül az MSZP szemén, figyelmezteti elvtársait, barátait egy körlevélben (kapcsolat.hu) Szanyi Tibor, a párt egyik brüsszeli parlamentere. 2006 óta nem nyertünk országos választást, akkor történt a neoliberális puccs, s ezután olyan gazdasági és társadalmi döntéseket hoztunk, amelyeknek közük sem volt a baloldalhoz, írja, s hozzá teszi még: ez volt az ősbűn.

Kemény szavak, de lehetnének keményebbek, sőt pontosabbak is. Mert példának okáért az ősbűn dátumában téved. Régebbi a történet. Jóval korábban ott lifegett már a tőke gatyamadzagján a pártelit többsége, hogy ezzel a szerző szívének nyilván kedves, odamondós hasonlattal éljünk. Előbb történt az a „neoliberális puccs”, jószerivel 2004-ben, ámbár a neolib befolyás még ennél is sokkal előbbi, nem kellett ahhoz puccs sem.

MSZP sajtótájékoztató, 2015 (Fotó: MTI - Varga György)

Szinte létrejötte óta skizofrén párt a szocialistáké. Eredendően a rendszerváltozás veszteseinek képviseletét vállalta volna fel, a későkádári nómenklatúra és technokrácia tőkevagyonra szert tett tagjai csak később csatlakoztak hozzá. Politikusai jó ideig ügyesen fogták vitorlájukba a Tiborcok halmozódó társadalmi elégedetlenségét, miközben gazdaságpolitikailag egyre inkább az új tulajdonosok érdekhelyzetének megfelelő neolib kottát követték. Skizofréniájukat csak Horn Gyula, s amíg tehette, Medgyessy Péter enyhítette valamelyest, meggyógyítani azonban ők se tudták. Sőt, Horn még a Bokros-csomagot is letuszkolta a társadalom torkán, bár személy szerint aligha azonosult vele. Medgyessyt pedig, aki a neolib kánon szerinti főbűnnel, az „osztogatással” kezdte kormányzását, az SZDSZ - aprócska szocialista segédlettel - még a kormány éléről is eltávolíttatta. Hiába volt tehát az MSZP és az SZDSZ között méretes nagyságrendi különbség, az egér irányította itt az elefántot.


Skizofréniájából Gyurcsány Ferenc alatt „gyógyult ki” a párt, hiszen ő bázis-harakirit követve el, végleg az új tőkések felé billentette el a pártot. Belső tagozódásuk ettől fogva de facto névleges volt, minden platformjuk kisebb-nagyobb berzenkedéssel persze, de hozzá igazodott. Frakciójuk minden Gyurcsány ihlette kezdeményezést megszavazott, fegyelmezetten, közösen meneteltek vele a hamarosan bekövetkező kapitális vereségek felé. Észlelhető belső ellenzéke - néhány politikailag sikertelen egyéni kivételt leszámítva – nemigen akadt, vezetésével az MSZP végleg betagozódott a szociáldemokrácia úgynevezett harmadik utas – értsd: itt-ott némi korrekcióval, de lényegében a neoliberalizmushoz igazodó - trendjébe, mely Európában akkor már éppen elvirágzóban volt. Azóta a szocialisták olyanok, akár egy sok-sok tucat gombostűvel kiszúrt Zeppelin: lassan, de biztosan eresztenek.

Gyurcsányt máig sem heverte ki a szocialista párt. S most, hogy váltópárti sanszaikat - többek közt ezért is - elveszítve már támogatottságukat tekintve is vészesen csúsznak le a lejtőn, közelítve Gyurcsány új „mini néppártja”, a már nevében sem baloldali Demokratikus Koalíció felé, pillanatnyilag olybá tűnik, nem is fogják. Szanyi most azt üzente, ő bizony kiegyenesítené a lejtőt, ha körleveles dolgozata kellő fogadtatásra találna.

Kérdés, mit szól ehhez Tóbiás, Botka és persze Mesterházy? Ki kivel áll majd össze, hogy valamiféle új esélyt kínáljon, ha lehet még ilyen egyáltalán?

Eközben pedig a háttérben Gyurcsány egy csődbiztos hideg nyugalmával somolyog: "Megmondtam, ugye, hogy nélkülem nem megy majd, fiúk?"