Ahogy a tavaszias karácsony után a hideg átmenet nélkül megérkezett, rögtön két hajléktalan jelent meg a kapunk alatt. Talán a szigetről jöttek be, hiszen plusz tíz-tizenöt fokban ott kétségkívül kellemesebb ugyan, de ha már mínusz van, sokat számít nekik a bérházakból valamennyire mégiscsak kiszivárgó meleg. Szombat-vasárnap Budapesten jócskán mínusz volt már, s emiatt a széljárta, hideg bokrokból, nincs mese, a belváros „hőtározós” kapualjaiba kellett átcuccolniuk.


Ha eltekintünk attól a civilizációs botránytól, hogy embertársaink a XXI. század elején, Európa közepén, télvíz idején, az utcán alszanak, mi pedig meleg lakásunkba térve nap mint nap elmegyünk mellettük, átlépünk rajtuk, szóval ha az eltekinthetetlentől eltekintünk, szemügyre véve őket, örökzöld szociológiai megfigyeléseket végezhetünk rajtuk.

Láthatjuk például, a nyomor mennyire uniformizál. A szóban forgó két vizsgálati személy neme szinte megállapíthatatlan, éppúgy lehetnek nők, mint ahogy az sem kizárt, hogy mindketten férfiak. Avagy férfi az egyik, a másik meg nő, de a bizonyosságért vajon ki hajolna le megvizsgálni, mi van a gönceik alatt?

Arra sem mernék fogadni, mennyi idősek. Harminctól hetvenig bármi belefér, de ha megnézném (nyilván nem létező) személyazonosító igazolványaikat, az sem igazítana el. Nem annyi idős az ember, amennyi évet élt, annyi idős, ahogyan az idő múlását megélte, márpedig ők alighanem duplán, sőt triplán élhették meg akárhány évüket. Mondjuk harmincas az egyik, a másik negyvenes, de úgy kutyafuttában nézve, mindkettő legalább ötvenes.

Persze aligha érdekli már bármelyiküket is, minek és mennyinek nézzük őket. Kialudt bennük az a mindennapi vágy, hogy látszani akarnak és hogy különbözzenek. Minek? Változna attól valami? Szemmel láthatóan egyet akarnak csak: viszonylag védett, „jó” helyen ledőlni.

Egy kislány tegnap este, rájuk pillantva, azt kérdezte tőlem: – Tessék mondani, nem bántanak? – Ugyan már – feleltem megnyugtatva –, nem kell félned tőlük, teljesen veszélytelenek.

Ám nem lehettem valami meggyőző, mert gyorsan elszaladt.

Noha nem hazudtam: tényleg nem bántanak. És mi sem bántjuk őket, éppen csak ott hagyjuk mindannyiukat a kapualjakban, meg a bokrok alatt.

Kormányok jönnek-mennek, olyanok, amilyenek, de ezt a civilizációs botrányt egyik sem ússza meg.