A Népszabadság értesülései szerint majd ősszel jön a nagy dobás, az őszi Fidesz kongresszusra időzítve.


Őszintén szólva, ez az elképzelés nettó hülyeség. Maga a kiszivárogtatás ezért csak egy tartalmatlan közlés volt.

A kongresszus, mint fordulópont, az elmúlt tíz évben nem játszik már szerepet a politikai életben. A politikusok maguk sem tekintik a kongresszusi szerepléseket olyannak, amely a külvilágot érdekli. A magyar sajtóból kiveszett az az érdeklődés, amely egy pártkongresszust érdekessé tudna tenni. Nincs ez mindenütt így, az USA-vagy Nagy-Britanniában a sajtó és a politizáló közvélemény jelentőséget tulajdonít a pártok kongresszusainak.

1998-ban és 2010-től a Fidesz-Orbán és csatolt részei (Stumpftól Habonyig) azért voltak sikeresek – óriási média ellenszélben is, ezt ne felejtsük el –, mert erős narratívát tudtak adni az intézkedéseik alátámasztására. A narratíva, persze, azért volt erős, mert a választók érzéseivel találkozott.

A nevezetes internetadó óta a narratíva hiányzik.

A második választást megnyerni mindenütt óriási sokk – nem csak az ellenzéknek, hanem a talpon maradó kormányzó erőknek is. Csak náluk a neurózis nem a győzelem pillanatában, hanem hónapokkal később jön ki. Ugyanis a szorítás enyhülésével egyre erősebbé válik a kérdés: mi a fenéért kormányzunk?

Amikor Orbán Viktor azt mondta, azért nincs választási program, mert az előző ciklusbeli politizálás folytatódik, az egyfelől arrogáns volt (nem először a magyar politikában, a „Tartsuk a jó irányt” sem volt tartalmas szlogen egy korábbi kampányban); másfelől, az azóta történtek fényében intellektuális ürességre utal.

Orbán Viktor azt már bebizonyította, hogy nagyon jól tud harcolni, ellenséget teremteni, népét védelmező politikusként megjelenni a közvélemény előtt.

Lehet, hogy csak a gondolati ellentétek iránti értelmiségi vonzalmam miatt írom le, hogy most a népét építő politikusnak kellene látszania.

De lehet, hogy nem ezt kell csinálni – nem is ez a lényeg. A lényeg az, hogy jól artikuláltan kellene mondani politikailag értelmes mondatokat, gondolatokat, amelyek a Fidesz- kormányzás értelmét fejezik ki.

A modern politika csapatjáték, az élen álló politikusnak „termelnie kell” a politikailag hasznos dolgokat, ehhez pedig kell háttér, amelyet jól kell mozgatnia (neki vagy csapata vezetőjének).

(Fotó: MTI/Bruzák Noémi)

Az biztos, hogy a küldetéses politikus sosem maradhat narratíva nélkül. Ha másért nem, hát azért, mert az élet zajlik a Fideszen kívül is. A kormányzat dönt, a világban történnek a dolgok, a hazai belpolitika folyamatosan átrendeződik. Ahogyan Lánczi Tamás írja e blog vezérfonalaként: a politika a folyamatos mozgás világa. Mire valami kialakul, a helyzet máris változik.

Az a paradoxon, hogy a küldetéses politikusnak a legnagyobb mozgások közben, az eredmények nem ismeretében is mondania kell a magáét.

A pénzosztás – a fegyveres erők tagjainak fizetésemelése vagy például a gyorsforgalmi útépítés különböző jelentősebb városokba – sosem narratíva. Csak egy döntés, akkor is, ha több elemből áll össze.

Ha ma írnám meg a tavaly ősz óta eltelt időszak történetét, akkor az lenne a címe: „A rossz intuitív döntések és a személyes bosszú” korszaka. E döntések értéktartalma nullával egyenlő, amikor a választópolgárok azt gondolják végig, mit adott nekik a kormány. A személyes harcok adott pillanatban érdekes villanásai is hamar elenyésznek, ha az ember a kormány féléves teljesítményét értékeli magában.

A kormányzat súlyos felkiáltó jelekkel néz szembe az EU pénzek befagyasztásától a félbe hagyott autópályáig vagy a tábort elhagyó szavazók számának növekedéséig.

Mire akar várni őszig? Vagy júniusig? Vagy holnapig?

Miért lesz akkor más a helyzet?