Olvasom, hogy Ukrajnában tömegével küldik ki a behívókat Kárpátaljára, illetve hogy Porosenko ukrán elnök már a hadiállapot kihirdetésének szándékával keménykedik. A behívandó katonák ellátás, egyenruha és védőruha nélkül lennének kénytelenek szembenézni a – ha hihetünk a nyugati és amerikai hírforrásoknak – masszívan felszerelt, oroszok által támogatott és/vagy orosz szakadárokkal szemben. Tehát, ha hihetünk a megbízható forrásoknak, szemben a Russia Today-el, akkor ezeket az embereket simán a vágóhídra küldik.


Szomorkodhatnánk persze kissé érdek nélkül, ha ez valamely közel-keleti országban, vagy a világ más, távolabbi pontján zajlana. Ám ez a szomszédunkban zajlik, és – hogy emlékeztessük hazánk kozmopolitáit – a szomszédban lakik nagyjából kétszázezer magyar is. Tehát, ha a helyzet eldurvul (mármint, a jelenleginél is jobban), a magyarok is mehetnének az új, demokratikus, európai Ukrajnáért meghalni Kelet-Ukrajnába.

Az a sajátos helyzet állt elő, hogy a korábban a sorkötelezettség ellen tiltakozó, „szeretkezz, ne háborúzz” liberálisok hirtelen rátaláltak a republikánus-katonáskodó erényre az ukrán helyzet kapcsán. Ahogy a hidegháborús orosz-ellenességre is hirtelen, globális béke és barátság coki. Mint mondják, mivel a kárpátaljai magyarok is ukrán állampolgárok, természetszerű, hogy menniük kell lőni az oroszt. Ez állampolgári kötelességük. Hiszen Ukrajna az ő hazájuk is.

Valóban?

(Fotó: MTI/ Nemes János)

Eddig a mainstream ukrán nacionalizmus mintha azt hangoztatta volna, hogy a kisebbségek kelések a nemzet testén (az ukrán nacionalizmust nagyjából úgy lehet elképzelni, mintha az NSDAP-t bruttósítanánk Pol Pottal), egy ukrán nemzet van, és legjobb esetben is örüljenek a kisebbségek (ruszinok, zsidók, lengyelek, magyarok), hogy megtűrik őket. A magyar kisebbség (is) igyekezett igazodni az ukrán irányvonalhoz, a „narancsos forradalom” után is, a jutalmuk pedig ismét a bakancs talpa lett. Az ukrán hatalomnak első dolga volt mindig csorbítani a kisebbségi/közösségi jogokat. (A most távozó – be kár! – André Goodfriend sem nagyon értette. Idézzük: „Mi azt mondtuk, hogy Ukrajna területi egységét és az állam létét, egy erős, minden állampolgára jogait tiszteletben tartó állam létét biztosító erőfeszítéseket kell támogatnunk, ahelyett, hogy külön jogokat keresnénk az ott élő különböző nemzeti közösségeknek, és a nemzeti autonómiáról szóló vita lehetőségét keresnénk egy olyan Ukrajnában, ami pillanatnyilag a túlélésért küzd.”

A válasz elején azt mondja az ügyvivő, érti, mi a magyarok problémája. A válaszból pedig kiderül, hogy nem érti. Ahogy az is kiderül, mennyire másképp áll a jogok kérdéséhez két eltérő történelemmel rendelkező ország. Az Egyesült Államokban, noha volt polgárháború és polgárjogi mozgalom is, alapvetően igaz, amit az ügyvivő mond. A közösségek gondjait nagyjában-egészében orvosolják az egyéni alkotmányos-liberális jogok. Nekünk azonban nincs ilyen szerencsénk. A határon túli magyar közösségek az ehhez hasonló megoldást a hajukra kenhetik. Ukrajnában egy ilyen elvont, pusztán egyéni jogokat garantáló állam ahhoz az abszurdhoz vezetne, hogy a magyaroknak joguk lesz ukránul beszélni. Éljen. Amerikai perspektívából, úgy tűnik, nem érthető meg, hogy a különböző etnikai közösségek léte errefelé csak a valamilyen módon megvalósuló autonómia és/vagy közösségi jogok talaján garantálható.)

Ez a hatalom kér most akár életáldozatot is követelő hűségesküt a kisebbségeitől.

És akkor abba most bele se mentünk, hogy a Kárpátalján élő kisebbségeknek a „demokratikus nagyhatalmak” mikor adták meg azt a jogot, hogy maguk döntsenek, kihez-mihez akarnak tartozni. Ez általában a veszteseknek/csatlósoknak, ugye, nem jár. Csak Koszovónak.

Az, hogy a kisebbségekkel – változó intenzitással – ellenséges hatalom azt kéri épp ezektől a kisebbségektől, hogy menjenek be meztelenül az arénába a páncélos harcossal szemben, ama bizonyos legrosszabb korszakokat idézi. A kedves szabadelvűek fantáziájára bízom, melyikre gondoltam éppen, ők úgyis igen sűrűn gondolnak arra.