Rodrik célja, hogy megoldja a „globalizációs trilemmának” nevezett feladványt: a probléma lényege, hogy nem létezhetnek egyszerre a nemzetállamok, a demokrácia és a globalizáció. Ezt a professzor úgy próbálja feloldani, hogy „hiperglobalizáció” helyett „kiegyensúlyozottabb szabályok közé” szorítaná a globalizációt, így nem csak a multik és a nemzetközi befektetők érdekeit érvényesülnének, hanem a különböző dolgozói és fogyasztói csoportoké is. Vagyis, megszelídítené a globalizmust, ami pont annyira vonzó, mint az emberarcú kommunizmus – és annyira kivitelezhető is.


Rodrik a bevándorlás kérdésében látszólag megengedő álláspontot képvisel, abban az értelemben, hogy az egyes országokra bízná a migráció szabályozását. A közgazdász szerint ugyanis el kell választanunk egymástól a bevándorlás és a munkavállalói mobilitás jelenségeit, ez utóbbi ugyanis egyértelmű és megkérdőjelezhetetlen haszonnal jár mindenki számára. Ahogy ő fogalmaz: „növelnünk kéne a rövid távú munkavállalási vízumaink számát, hogy a fejlődő országokból határozott időre be tudjanak jönni dolgozni a fejlett országokba”.

A Rodrik-féle vendégmunkás-rendszer – ami egyébként még egy neoliberális közgazdászhoz mérten is rendkívül embertelen – két dologra lenne jó: leverné a béreket nyugaton, és további erőforrást szívna el a perifériáról. És miért is lenne jó akár a nemzetállamoknak, akár a demokráciáknak, ha a munkavállalókat elszakítjuk a hazájuktól, családjuktól és bérrabszolgaként dolgoztatjuk idegenben? Ez nem éppen a multiknak az óhaja? Ráadásul, az emberiség történelme folyamán nem volt olyan ország, ahol a vendégmunkások idővel ne váltak volna bevándorlóvá, vagyis ne telepedtek volna le. 

A professzor védelmébe veszi a modern közgazdaságtan módszertanát is, az szerinte ugyanis értéksemleges. A baj csak az, hogy ez az állítás önmagában egy értékítéletet hordoz, mégpedig azt, hogy létezhet értéksemleges megközelítés, ami lehetetlen. Minden kérdésfeltevés kihat az eredményre, és ez alól a közgazdaságtan sem kivétel. Ezt könnyen tesztelhetjük: a gazdasági növekedést ma mindenki jónak és kívánatosnak tartja, miközben gazdasági növekedés az emberiség történetében lényegében csak 200 éve létezik, azelőtt senki se tartotta fontosnak a gazdasági növekedést, és nem volt ilyen. A növekedésről alkotott elképzelésünk a modern közgazdaságtudományból származik, célnak tekintjük, de ugyanilyen erővel tekinthetnénk célnak valami mást is, például az ökológiailag fenntartható gazdaságot vagy éppen a teljes társadalmi egyenlőséget stb. A növekedés szempontja azonban ma mindennél fontosabb. Profit takes it all.

Aztán itt a következő félreértés: Sokan úgy interpretálták Rodrik szavait, mint aki védelmébe veszi a nemzetállamokat. Ez azonban a legkevésbé sincs így. A sztárközgazdász szerint ugyanis a „nemzetállamokban nincs semmi természetes”, modern képződmények, éppen ezért nagyon könnyen el lehet képzelni egy olyan jövőt, amiben nincsenek nemzetállamok. Az, hogy jelenleg nemzetállami keretek között tudjuk a legjobban megvalósítani a demokráciát, csak ideiglenes állapot. A nemzetállamokról tett kijelentéseiben sajnos a műveletlensége és nyugati beképzeltsége mutatkozik meg. A nyugati nemzetállamok valóban modern képződmények, Németország 150 éve létezik és Franciaország se régebbi mint 230 éves. Azonban, ha a professzor ismerné Közép-Európát, akkor tudhatná, hogy itt bizony vannak ezer évre visszanyúló nemzetállamok, ilyen például a lengyel, a cseh, a szerb vagy a magyar államiság. Talán nem véletlen, hogy mi százszor jobban ragaszkodunk az identitásunkhoz, mint a nyugatiak.

 

(Kép forrása itt.)