A politikai osztály egésze felhúzza az orrát, amikor a nagyvárosi megmozdulásokon a tüntetők az elmúlt negyedszázad egészét kritizálják. Mégiscsak túlzás ez, méltatlankodnak jobbról is, balról is, csináltunk mi azért jó dolgokat, mondják – és ilyenkor kizárólag saját pártjaikra gondolnak. Azt persze megértenék, ha csak a másikat gyepálnák, de ha őket is, azt már nem.


Meglepő, hogy meglepi őket az utca hangja.

Pedig az elutasítás nem most kezdődött.

Pár éve szinte a semmiből előpattanva két olyan párt is bejutott a parlamentbe, amely a maga különböző módján, de egyaránt szőröstül-bőröstül rosszallja a politikai osztály teljesítményét.

Hosszú ideje a választásokat rendre a politikai hajléktalanok, azaz a minden pártból kiábrándult nem szavazók nyernék, mégpedig fölényesen, ha lenne pártjuk.

Huszonöt év eredményeként Magyarországon ma három és négy millió között van a szegény emberek száma, miközben a maradék kb. hat millió honfitársunk döntő többsége sem minősíthető gazdagnak, sőt még csak stabilan jómódúnak sem. Az MTA szociológusai és a KSH statisztikusai manapság legföljebb azon vitatkozhatnak, milyen mutatók alapján pontosíthatóak ezek az adatok, de magán a tényen aligha.

Ha igaz, hogy egy társadalom erkölcsi megítélése azon alapszik, milyen esélyt kínál legrosszabb helyzetű tagjainak, hazánk – már régóta – erkölcstelen ország.

Az már csak hab a tortán, hogy aki meg gazdag, az gyanús, a közvélekedés szerint a vagyon ebül szerzett jószág, nincs mögötte teljesítmény, bemocskolja a korrupció.

Egyszóval „Még magasról nézvést / Megvolna az ország”, de alulról nézve azért már nem annyira.          

Miért disztingválnának hát a tüntetők?!