Csakhogy az atomfegyver nemcsak az ellenséget, de az egész földi világot elpusztítja – ez a lehetőség annak idején aztán némileg féken is tartotta a bipoláris világ két szuperhatalmát, a Szovjetuniót és az Egyesült Államokat. Az overkill, azaz a túlgyilkolás eshetősége még a legvadabb hadfiakat is megfontolásra késztette, s habár kölcsönös fenyegetésekben nem volt hiány, senki sem vállalta, hogy megnyomja az indítógombot.

Ma már más a helyzet.


Az USA az atomfegyver-versenyt is megnyerte ugyan, de azért nem annyira, hogy Oroszország megmaradt atomarzenálja ne jelentsen számára komoly fenyegetést. Putyinékban azonban alighanem élnek még a szovjet korszakban kialakult óvatossági reflexek, s ennek momentán akár örülhetünk is, mert valószínűleg egy új hidegháborúban sem nyúlnának a forró nukleáris fegyverekhez. Tudják, mit kockáztatnának ezzel. Szóval valószínűleg nem, ami persze nem annyit tesz, hogy sohasem.

Nagyobb rizikó ennél, hogy ma már államok egész sora rendelkezik a fentieknél kisebb, de fenyegetőzésre ettől még kiválóan alkalmas atomtöltetekkel, hordozó eszközökkel. Reflexeik pedig éppen hogy nem az óvatosságra, sokkal inkább a melldöngetésre ösztönözhetik őket, mint ahogyan azt az egyik atom-kisegér, Észak-Korea esetében régóta tapasztalhatjuk.

Minap  már az Egyesült Államok egyik szigetét, Guamot is megnevezték, mint célpontot, mivelhogy van ott egy Andersen Légibázis, s „mellesleg” mintegy kétszázezer zömében civil amerikai. Sőt Kim Dzsoungék Guam elpusztítását még csak nem is potenciális válaszlépésnek szánják úgymond az amerikaiak provokációira, hanem megelőző csapásként alkalmaznák.

Íme a bátor egér, meg a macska.

Utóbbit azonban Donald Trumpnak hívják, s nem arról híres, hogy ilyenkor előzékenyen visszacincogna.

Gyorsan, keresetlenül Phenjan tudomására hozta, hogy máris „egybefüggő lángtengernek ” látja Észak-Koreát, hagyjon fel tehát a fenyegetőzéssel, mert olyan tűzzel játszik, amilyet a világ még nem látott.

Folyik tehát egyfajta sajátos atompóker a két ország között, s aligha megnyugtató, hogy mindkét állam élén olyan vezető áll, akinek más-más okokból, de egyaránt érdeke a „ nemzetközi  helyzet fokozódása.” Az egyik diktátor, a másik demokrata (már, ami országa rendszerét illeti), de nyomós belpolitikai okokból mindkettőnek erősnek kell mutatkoznia.

A pókerben persze mindig benne van a blöff, s mindenki tudja, hogy az egérnek a macskához képest szinte alig van zsetonja. Mégsem lehet kizárni, hogy olyasmi is megtörténhet, amit valójában senki sem akart, csak úgy váratlanul és észrevétlenül „kialakul”. Van ilyen, illetve lehet. (Ehhez képest a játékon kívüli nagyhatalmak meglehetősen egykedvűen kibicelnek…)

De bízzunk abban, hogy a katonák okosabbak, mint a politikusok. Ők bizonyára tudják, hogy az atomküszöböt senkinek sem lehet az eszkalálódás veszélye nélkül átlépnie.

 

(Kép forrása itt.)