Többnyire a külföldi mintakövetés szolgai parancsa ösztönzi őket erre, ám az is lehet, hogy éppenséggel a hazai viszonyok megerőszakolt szemlélete ludas ebben. Előbbire a szovjet út magyar változata „a vas és az acél országa leszünk!”, továbbá az „arccal a vasút felé!” jelmondatok (copyright Rákosi, illetve Gerő), utóbbira pedig a maoista Kína – „fogjunk legyeket, meg verebeket!” – felhívása a kézenfekvő példa. A maga módján a maga idejében mindkettő totális kudarc volt, mert mindkettő totálisan torz szemüvegen keresztül értelmezte a világot.

Most a sokszorosan tönkre vert magyar baloldal a harmadik kétharmados parlamenti fiaskó után mintha sietve a vidék felé fordulna. „Az MSZP a továbblépés lehetőségét főképp a vidéki, kis-és középvárosi csoportok újraépítésében és megerősítésében látja”, írja a vidéken egyébiránt nemigen olvasott, merthogy nem is igen kapható Népszava. Sőt arról is hírt ad a lap, hogy az LMP „a szocialistákhoz hasonlóan szintén a vidéki jelenlét megerősítését tartja a párt legfontosabb feladatának.”


Fölöttébb dicséretes cél, méltánylandóan dicséretes szándék.

Kár, hogy e pártoknak - korszerűtlen hasonlattal szólva – csak most esett le a tantusz. Két-három ciklussal, vagy inkább két-három évtizeddel előbb talán ez kifizetődőbb lett volna.

Per pillanat már halmazati büntetésekkel kényszerülnek szembenézni, lévén egy új, vonzó vidékpolitikához a távoli és a közeli múlttal is le kellene számolniuk.  

Azzal legelébb, hogy a szovjet típusú baloldal történetében a munkás-paraszt szövetségen belül mindig a parasztság volt a szívóágon. Az államkapitalizmus „létező szocialista” költségeit, az iparosítás árát mindig a vidék agrárnépessége fizette meg, tisztelet a ritka, átmeneti kivételeknek. Nálunk Nagy Imre és Fehér Lajos koncepciói voltak ilyen irigyelt kivételek. Persze csak addig, ameddig lehetett.

Aztán a rendszerváltozás megint csak az agráriumot zilálta szét leginkább, szinte tövig rombolva annak versenyképes, néhol pedig egyenesen világszínvonalú ágazatait. A mezőgazdaság vidéket eltartó képessége egyik napról a másikra drámai mértékben csökkent, néhai Szabó Istvántól, az egykori „parasztkirálytól” személyesen hallottam erről riasztó adatokat. S ha valaki, ő már csak közelről érzékelhette a különbségeket.

Az agrárium sebeit a vidék máig sem heverte ki, s noha életképessége nemcsak a mezőgazdaság függvénye, a látlelet meglehetősen vegyes képet mutat. A nagyvárosokon kívüli Magyarországot járva, olykor olyan érzése támad az embernek, mintha nem is ugyannak a nemzetnek a földjén járna, már ami az életszínvonal szemmel látható jeleit illeti.

Mindebben a baloldalnak, ha nem is egyedüli, de igen tetemes szerepe van. A neoliberális vonzás régóta abba az irányba löki őket, hogy politikájuk talaja korántsem a föld, hanem az aszfalt legyen, s ezért évtizedeken át a fővárosra, a nagyvárosokra fókuszálták energiáikat.

Vidék?

Sok liberális és balliberális politikus szótárában ez a kifejezés csak afféle idejét múlt, meghaladandó csengéssel létezik. S olyan is akad köztük, ki szerint a fejlődés egyik markáns jele éppenséggel az, hogy mennyire szünteti meg a vidéket. Márpedig ez veszélyes, mi több, ostoba filozófia, bármit is értsünk „megszüntetésen”.

Némi szkepszis elkel tehát ezzel a legújabb „Arccal a vidék felé!”fordulattal kapcsolatban.

Már csak azért is, mert hol vannak ma már azok a baloldali politikusok, kiknek feléje forduló orcáira a magyar vidék is jó szívvel nézne vissza?   

 

(Kép forrása itt.)