(Rex Tillerson, Donald Trump külügyminiszter-jelöltje.)

Helyére került az utolsó, Magyarország számára talán legfontosabb darab Donald Trump kormányzati kirakósában. Kedden Rex Tillersont, az Exxon Mobil olajtársaság jelenlegi elnök-vezérigazgatóját nevezte meg a megválasztott elnök a külügyminiszteri poszt várományosaként.


A poszt betöltéséhez a Szenátus jóváhagyására van szükség, és több republikánus szenátor is előre jelezte: kész megvétózni Trump jelöltjét, annak túlságosan szorosnak tartott kapcsolata miatt Vlagyimir Putyin elnökkel és az orosz politikai-üzleti elittel. A külügyminiszter ki(-nem-)nevezéséig vezető játszma önmagában is roppant izgalmasnak ígérkezik, hiszen a lázadó szenátorok között találjuk az egyik republikánus keresztapa-figurát, a 2008-as elnökjelölt John McCaint. A vietnámi veterán nem csak nehéz természetéről és következetes oroszellenességéről ismert, hanem arról is, hogy Vlagyimir Putyin is elég fontosnak érezte a személyét ahhoz, hogy maga szóljon be neki egy orosz tévéműsorban, még 2011-ben. A szenátusi jóváhagyás megszerzése Trump elnök és Pence alelnök eddigi legkomolyabb megmérettetése lesz a kampányban sokáig hezitáló republikánus kongresszusi elittel szembeni viszonyában, ami egyben jelzésértékű is lehet a következő négy évre. (Még az sem zárható ki teljesen, hogy egy esetleges patthelyzet esetén az eddig ügyesen talonban tartott Bob Corker szenátor kerül ki kompromisszumos jelöltként győztesen a vetélkedésből – ez azonban az elnök első vereségét jelentené.)

Maradjunk azonban Tillersonnál: mit mutat meg a jelölése az új adminisztráció szándékairól, és mit jelent ez Magyarország számára?

Először is: Tillerson jelölése Trump elnök magabiztosságát jelzi. Bár már a neve első felbukkanásakor is sokan ellenezték az ötletet, a megválasztott elnök nem hátrált meg, hanem beleállt a kinevezésbe. Trump azt üzeni: én nyertem meg a választást, ez az én kormányom, és nem érdekel, hogy „milliárdos-” vagy „tábornokkormányként” próbálják diszkreditálni a válogatottamat. Az elnöki autonómia korábban is beharangozott erősödését látjuk.

Másodszor: a túlzó, rettegő liberális elitek állításaival szemben Tillerson ugyan nem nevezhető Putyin legnagyobb barátjának, az viszont biztos, hogy kinevezésével további teret nyer az amerikai-orosz feszültség mérséklésére, a globális ügyek és konfliktuspontok tárgyalásos megoldására törekvő külpolitikai irányzat. Ne felejtsük el az embert a pozíció mögött! Trump választottja több évtizedes, üzleti életből hozott legmagasabb szintű tapasztalata a dolgok elintézési módjáról, a célok és eszközök összehangolásáról, valamint a partnerek számára is vonzó, kölcsönösen előnyös megoldásokról mind egy kiegyensúlyozottabb, kevésbé ideologikus megközelítést vetítenek elő. Mindez nagyon hasonlít ahhoz a nemzeti érdeket előtérbe állító, pragmatikus külpolitikai gondolkodáshoz, melyet Orbán Viktor miniszterelnök és Tillerson jövendőbeli magyar kollégája, Szijjártó Péter külügyminiszter képvisel. Nem lesz tehát nehéz megtalálni a hangot, és a szövetségesek belügyeibe beavatkozó, ideologikus, térítő politikának búcsút inthetünk.

Harmadszor: a külügy kiszemelt vezetője már bizonyította, hogy politikai-ideológiai szembenállás idején is képes az oroszokkal kölcsönösen előnyös üzleteket kötni. Valószínű, hogy az USA kiskapukon, egyedi alkukon, közvetítőkön vagy akár nyílt enyhülés útján is, de kihátrál a demokrata adminisztráció által megácsolt szankciós rezsimből. A magyar külpolitikának ebben az esetben nagyon észnél kell lennie, ugyanis könnyen lehet, hogy a korlátozott képességű európai elit, mint annyiszor, ezúttal is szeretne eminens diák lenni: nem veszi észre, hogy a ló megdöglött, és tovább ragaszkodik majd az amerikai nyomásra bevezetett, Európának gazdaságilag hátrányos szankciókhoz, mint maguk az amerikaiak. Ennek megakadályozásához hatalmas szükség lesz a két lábbal a földön járó magyar külpolitikára.