(Összeszólalkoztak az LMP politikusai a DK-s Varju Lászlóval a parlament sajtótermében.)


2016. november 22-én, egy egész kellemesen őszies téli napon négy új alkotmánybírát választott az Országgyűlés, a testület elnökének pedig Sulyok Tamás regnáló tagot tette meg. A szükséges „nagykétharmad” – tehát az összes képviselő kétharmada, legalább 133 „igen” szavazat – úgy jött össze, hogy a titkos szavazáson a Fidesz-KDNP mellett a jelölteket az LMP is megszavazta. Mivel e „piszkos alku” már a voksolást megelőző héten napvilágot látott, a „maradék” ellenzék, de leginkább az MSZP és a DK már előre elkezdte a revolverezést. A korábban miniszterelnök-jelöltnek castingolt szocialista frakcióvezető (na, tudja valaki a nevét?) kitalálta, hogy törvénytelen volt a jelölőbizottság eljárása – melyet igazából ő akart ellehetetleníteni „szándékos” rosszhiszeműséggel, azzal, hogy tagságáról egy nappal az ülés előtt lemondott –, a DK pedig a legnemesebb bolsi hagyományokat elővéve jó korán rögzítette, hogy „árulónak” fogja tekinteni az LMP-t, ha részt vesz a folyamatban. A hacacáré „a nagy nap” közeledtével sem hagyott alább, az MSZP-s frakcióvezető (na, eszükbe jutott már a neve?) elkezdett hisztizni, hogy amikor ő le akarta „szedetni” a napirendről a bírák megválasztását, akkor a házelnök „beléfojtotta a szót” (Egyébként nem, nem fojtotta belé, hanem egyszerűen és házszabály-szerűen megvonta tőle, mert ügyrendi indítvánnyal szerette volna a napirendet módosítani – a napirend elfogadása után). A szavazás után jött a már széles körben ismert és elterjedt „hitványozós-alávalózós-ávházós” Schiffer-Varju-csörte, amit Gyurcsány fejelt meg még egy „kollaboránsozással” (tudniillik az „LMP kiiratkozott a demokratikus ellenzékből”). Hozzáteszem, Schiffer felháborodása teljesen jogos volt – Molnár Csaba ugyanis valóban minden kritikát alulmúlva próbálta hazudozással befeketíteni Schanda Balázs (akkor még csak) alkotmánybíró-jelöltet. A DK-s akcióról vitriolos, de találó írásában Bayer Zsolt emlékezett meg itt és itt.

Mindezek ellenére a négy jelöltből megválasztott alkotmánybíró lett – a testület eddigi elnökhelyetteséből pedig elnök. A „demokratikus nyilvánosság” persze se kiköpni, se lenyelni nem tudta a dolgot: a fentebb idézett szocialista frakcióvezető azonnal „illegitim” Alkotmánybíróságról beszélt – melyet persze nem győznek dicsérni, ha „megfelelő” döntést hoz –, a sajtó meg morfondírozik, hogy vajon mi állhatott az LMP „pálfordulása” mögött? (Már azon kívül, amit Schiffer András leírt). Pusztán a valóban érdemi következtetések levonása és az értelmezési keret újragondolása maradt el. Ezt megtesszük most mi:

1. Következtetés: az LMP elveszett a „demokratikus baloldal” számára, mint leendő együttműködő partner az előválasztási folyamatban és (wannabe) koalícióépítgetésben. Az elmúlt hónapok kényszeredett előegyeztetései az előválasztás előkészítéséről ugyanis azt sugallták, hogy „a baloldal” itt valami őrületes szivárványkoalícióra készül (még akkor is, ha Gyurcsányék „kiutálták” a Liberálisokat) – nem hiába merült fel újra az a roppant trendbontó ötlet, hogy még a Jobbikkal is össze lehetne fogni „Orbánék” ellen. Az LMP-s hajó most elúszni látszik és egy-egy erősebb fővárosi lehetmásos-jelölt még megnehezítheti a baloldali összefogás (már ha lesz ilyen) dolgát 2018-ban, nem beszélve arról, hogy egy újabb Fidesz-KDNP-győzelem esetén az LMP maradna az egyetlen „gyurcsánytalan” erő a „demokratikus oldalon” (vagy hol).

2. Értelmezési keret: meg kellene már végre érteni, hogy nem a Sólyom László-féle Alkotmánybíróság az etalon, az egyetlen lehetséges létező modell alkotmánybíráskodás-ügyileg. Mert ugye az egész vita magja – túl persze a fentiekben részletesen bemutatott aktuálpolitikai hajcihőn – abban áll, hogy „ezek a jelöltek”, illetve „ez az” Alkotmánybíróság „nem független, szakmaisága megkérdőjelezhető, a bírák kiválasztása pedig pártpolitikai alapon történik”, különben is, „illegitim Alkotmánybíróság jön létre, a testület későbbi döntéseinek legitimitása megkérdőjelezhető lesz”. Csak azért, mert a jelenlegi testület – pontosabban tagjainak egy része – nem tette száz százalékosan magáévá a sólyomi „láthatatlan alkotmány” koncepcióját. Nem azt vallja, hogy egy alkotmánybíróságnak társtörvényhozóként vagy társalkotmányozóként kellene fellépnie, nem borul le a jogállami radikalizmus és a kizárólagosan alapjog-centrikus gondolkodásmód bálványa előtt, hanem az egymástól elválasztottan működő hatalmi ágak együttműködésében hisz. Ami azt jelenti, hogy az Alkotmánybíróságnak „pusztán” az Alaptörvény őreként kell viselkednie – esetleg fellépnie a szuverenitás védelmében –, de nem egy senki által nem ellenőrzött második kamaraként. Az eddig regnáló 11 fős, „csonka” Alkotmánybíróságnak mindösszesen ez volt a „hibája” – és csak remélhetjük, e jó szokását az új tagok részvétele mellett is megőrzi.