Két héttel ezelőtt Brüsszel elfogadta a Matteo Renzi vezette olasz kormány 2016-os költségvetését. A Financial Times szerint Brüsszel „soha nem látott” rugalmasságot tanúsított az olasz adósságcsökkentési folyamat kapcsán. Renziék gyakorlatilag minden engedményt megkaptak, amit csak kértek. Az olasz kormánynak küldött levelében a Bizottság ugyan felhívta Renziék figyelmét arra, hogy 2017-ben további takarékossági intézkedéseket kell véghezvinniük, de (többek között) egy 14 milliárd eurós költségvetési könnyítést azért megítéltek a javukra.

(Matteo Renzi és Gyurcsány Ferenc.)


A hirtelen támadt költségvetési engedékenység több szempontból is meglepő. Egyrészt, Brüsszel elég szelektíven gyakorolja ezt a rugalmasságot. Amikor 2010-ben a magyar kormány türelmi időt kért a szocialisták által államcsőd közelébe jutatott költségvetés rendbetételére, a Bizottság mereven elzárkózott a kéréstől. Másrészt, Olaszország az EU második legeladósodottabb állama (Görögország után). Összehasonlításképpen: 2015-ben a magyar államadósság a GDP 75,3 százaléka volt, az olasz pedig ennek közel a duplája, 132,7 százalék. Ráadásul az olasz államadósság az elmúlt kilenc évben dinamikusan növekedett. A költségvetési hiányok is hasonlóan alakultak: az olasz költségvetés 2,6 százalékos hiánnyal, a magyar pedig mindössze 1,9 százalékos hiánnyal zárta a 2015-ös évet. Ha az olasz kormány él a Brüsszel kínálta nagyvonalú lazítás lehetőségével, akkor a 2016-os évben túllépheti a 3%-os maastrchti limitet és tovább növelheti a már most is tekintélyes méretűre hízott államadósságát.

Az Európai Bizottság döntése mégsem precedens nélküli. Most sem csinálnak mást, mint 10 évvel ezelőtt: akkor Magyarországon kedveztek a választások előtt álló szocialista kormánynak, most pedig Olaszországban teszik ugyanezt.

Hogy mi lehet a Bizottság politikai célja, azt nem nehéz kitalálni: a brüsszeli csapásvonalnak megfelelő kormányok legyenek hatalmon a tagállamokban. Olyanok, amelyeket adott esetbe sarokba lehet szorítani a pénzcsapok elzárásával, és amelyek támogatják Brüsszel migráns-politikáját, ahogy ezt Matteo Renzi is teszi zokszó nélkül, migránsokkal árasztva el Olaszország történelmi városait. Aki az elmúlt évben megfordult arra, tudja, miről beszélek.

A cél pedig minden eszközt szentesít. Maastrichti kritériumok? Ugyan már! De facto csődben lévő olasz régiók és nagyvárosok? Na és! Uniós pénzből lélegeztetőn tartott Olaszország? Semmi gond. Csak az a fontos, hogy ideig-óráig azt a látszatot lehessen kelteni, hogy alapvetően minden rendben van, miközben Európa vak bányalóként engedelmesen baktat a végzete felé.