Persze. Az a pár tucat státus, amit a szocialisták még mindig remélhetnek: pár tucat bársonyhuzatos szék a parlamentben, pár tucat képviselői egzisztencia. Ennyi maradt a legerősebb úgynevezett baloldali pártból, így fest ma az „alternatíva”.

(Molnár Gyula, az MSZP új elnöke. Fotó: MTI/Máthé Zoltán) 


A szocialisták sokáig sikeresen tudták imitálni baloldaliságukat. Elhitették,  hogy a nómenklatúra élelmesebb nyertesei mellett a vesztes sokaság érdekeit is képviselik.  Sokáig bejött nekik, hogy a párt miközben a kádári nosztalgia bázisát kihasználva balra hangol, valójában jobbra húz. Horn Gyula belülről bizonyára megszenvedhette ezt, de volt annyira pragmatikus, hogy kezelni tudja ezt az eredendő skizofréniát.       

A nómenklatúra-nagytőke akkor pártolt el a szocialistáktól, amikor a köreikből érkezett Gyurcsány kormányosi alkalmatlanságával zátonyra navigálta a kétlelkű MSZP-t. Először minden bizodalmukat az agilis Gyurcsányba vetették, de be kellett látniuk, hogy tévedtek. (Nehezen ment.) Utolsó reményük Bajnai Gordon volt, de Bajnai végül is mentőcsónakba szállt, okosabb volt annál, mintsem főbe lője magát a reménytelenül fennakadt hajón.

Gyurcsány, aki féltehetségével rosszul szolgálta saját társadalmi csoportja érdekeit, kiszakított a pártból, amennyit csak lehetett, s az óta is folyvást ott köröz az MSZP körül, várja a további lehetőségeket.

Hátha.

És ez a hátha most bekövetkezett. 

Tóbiás József, a leváltott elnök, azt remélte, talán tényleg baloldali pártot lehetne faragni még az MSZP-ből, de reményeiben megcsalatkozott.

Nem lehet.

Gyurcsány már szagot fogott. Már megüzente a nyugdíjasoknak, hogy Horn Gyula, ha élne, ma biztos DK-s lenne (sic!), azazhogy az „igazi”baloldalnak ma az ő pártjában a helye. Lendvai Ildikó már azt rebesgeti, hadd reszkessen Orbán, egyetlen nagy ellenzéki tömörülés kellene ide! Lendvai okos asszony, aligha véletlenül mond ilyeneket, sőt ezzel még azt is vállalja, hogy úgy tűnik, mintha ő lenne Gyurcsány MSZP-s rezidense. Új elnöke, Molnár Gyula, pedig szolgálatkészen bólogat mindenre, s máris az egyetlen, ám kőkemény kihívó szükségességét emlegeti. Szerény ember, ilyenkor nyilván nem saját magára gondol: mondjuk, elég nehéz is volna a tőle reszkető Orbánt elképzelni.

A dolog úgy fest, idő kérdése csak, hogy Gyurcsány így vagy úgy maga alá gyűrje a szocialistákat, már ami belőlük megmaradt. Immunrendszerük annak függvénye, megőrizhetik-e ezzel potenciális parlamenti kontingensüket, más szempontjuk nemigen akad. Az önálló alternatívához ugyanis szellemi muníció, társadalmi vonzerő, és persze anyagi háttér is kellene.

Kellene, de nincs.

Egyik sincs.

Mindhárom szétmállott, sőt Gyurcsány még a szocialisták egykor hatásos imázs-elemét, a kormányzati szakértelmet is eltüntette, márpedig az ilyesmit nem olyan egyszerű visszaszerezni. Ehhez legelébb is kormányra kellene kerülni, mert bizonyítani csak ott lehet.

De vajon tud-e a Fidesz vezette kormány annyit hibázni, hogy a nép 2018-ban hatalomra juttasson egy Gyurcsány vezette (vagy legalábbis dominálta) ellenzéki koalíciót?

Költői kérdés.

Mert nemcsak az a baj a nagy demokratikus összefogás koncepciójával, hogy nem baloldali. (Mitől is lenne az?)

Hanem az is, hogy nem hasít.