A jelenség most már teljesen egyértelmű, hiába próbálta korábban a német mainstream média és politikai elit helyi sajátosságokkal elbagatellizálni a bevándorlás-ellenes párt előretörését.  A német választók egy komoly hányada – köszönhetően a kormány bevándorláspárti politikájának – teljesen kiábrándult az Angela Merkel vezette nagykoalícióból. De ez utóbbi szempont nyilvánvaló, ugyanakkor nem elhanyagolható, mégis érdekesebb megvizsgálni azt, hogy kikből tevődik össze ennek a „single-issue” pártnak a 15-20%-os szavazóbázisa.

(AfD-párti tüntetők egy tavaly novemberi demonstráción.)


Ha megvizsgáljuk a Mecklenburg-elő-pomerániai választásokat követő exit-pollok részletes adatait, jól lehet látni, hogy az AfD voltaképpen egy „együgyű” néppárttá avanzsált. A Frankfurter Allgemeine Zeitung megrendelésére készült elemzésből az derül ki, hogy a múlt vasárnapi választáson legnagyobb arányban a korábban nem szavazók voksoltak az AfD-re (35%), majd nagyjából egymáshoz viszonyítva hasonló arányban képviseltették magukat az egykor hagyományos pártokra szavazók is az Alternatíva táborában. A korábbi SPD szavazók 18%-a, a CDU szavazók 16%-a, míg a posztkommunista Linke szavazói közül pedig 11% választotta ezúttal a jobboldali populista pártot. Érdekes, de nem meglepő fejlemény, hogy – a keleti régióban relatíve sikeres – neonáci NPD-szavazók 14%-a is az új bevándorlás-ellenes erőt támogatta.

A CDU testvérpártjától, a CSU-tól egészen – a kormányzatban szintén szerepet vállaló – az SPD-ig a választási fiaskót igyekszik mindenki Angela Merkelre kenni. Valóban – és talán elsősorban is – az ő felelőssége, hogy elhibázott menekültpolitikájával kiengedte a szellemet a palackból és létrejöhetett a CDU/CSU-tól jobbra egy komoly politikai támogatottsággal bíró erő. Hiszen a II. világháborút követő német politika íratlan szabálya volt, hogy az Uniópártok dolga a jobboldali radikalizmus megakadályozása. Ugyanakkor, ha a fenti számokat vizsgáljuk, jól látszik, hogy nem csak a Merkel-ellenesség irányította a választópolgárokat az AfD felé, hanem a politikai elittől való elfordulás is. Aminek vastagon részese az SPD is, bármennyire próbálja kihúzni magát a felelősség alól és szociális demagógiával balról előzni az AfD-t, részese az ellenzékben lévő Zöldpárt is, amely a CDU-n kívül talán legnagyobb támogatója a merkeli bevándorlás-politikának, és igen, részese a Linke is, amely egy posztkommunista ex-NDK-ás utódpárt, azonban a keleti régióban a történelmi hagyományok miatt az elit részének tekintik.

És ha innen nézzük a történetet, akkor komoly fejtörést okozhat az összes hagyományos pártnak, hogy mit kezd ezzel a jelenséggel az egy év múlva esedékes parlamenti választáson. Hiszen hiába terjesztett elő a kancellárasszony két komolyabb akciótervet a menekülthullám fékezésére és a biztonsági tényezők erősítésére. Hiába kommunikálja a CDU-s belügyminiszter, hogy az a baj a németekkel, hogy elvesztették identitásukat és már rég nem hívő keresztények – amúgy ez tényleg nagy baj – már késő. Hasonló forgatókönyv alapján történnek a belpolitikai események, mint pár hónappal korábban Ausztriában. Ugyan sokkal kisebb intenzitással, mint szomszédjainknál, de a német kormány is kezd szembesülni a valósággal és kommunikációs szinten menteni a menthetőt. A szépemlékű Werner Faymann kancellárnak Ausztriában ez olyannyira nem jött össze, hogy lemondani kényszerült az SPÖ számára katasztrofális eredménnyel végződött osztrák elnök-választást követően. Azóta persze kiderült, hogy finoman szólva is rengeteg visszásság merült fel a szavazatok számlálása során, ezért az osztrák Alkotmánybíróság elkaszálta az eredményt és október 2-án meg kell ismételni a második fordulót, de ez a Faymannon már nem segít.

Szóval, ha az osztrák példából indulunk ki, hiába próbál Merkel és pártja finomhangolásokkal irányt váltani menekültkérdésben, egyfelől már bőven késő, másfelől meg nem fogják hitelesnek tekinteni azt a választók. Mi következik ebből? Be kell rendezkedni a CDU-nak és egyébként az összes hagyományos pártnak arra, hogy a következő parlamenti ciklusban ott fog velük ülni az AfD frakció, amely a pártnak még nagyobb nyilvánosságot fog jelenteni. Az meg egy külön izgalmas kérdés, hogy ha figyelembe vesszük a jelenlegi politikai tendenciákat, vajon elegendő lesz-e 2017-ben a mostani nagykoalíció pártjainak a támogatottsága ahhoz, hogy tovább tudjanak kormányozni. 

A mecklenburgi választást követően egyből felmerült a médiába az ún. K-Frage, vagyis a kancellár személyének a kérdése. Mivel a választás abban a tartományban történt, ahol Angela Merkel választókerülete is található, különösen érzékenyen érintette a kancellárt és a pártját is a CDU veresége. Az, hogy az Uniópártok másik jelölt után néznek-e a soron következő parlamenti választások előtt, viszonylag hamar el fog dőlni. Idén decemberben tartja ugyanis kongresszusát a CDU, ha Merkel újraindul a pártelnökségért és meg is választják őt a küldöttek – tekintettel a német politikai hagyományokra – ez egyben azt is fogja jelenteni, hogy megvan a kereszténydemokraták kancellár-jelöltje. Persze ehhez még lesz szava a CSU-nak is, de a bajorok talán már tanultak abból, hogy ha ők adják a kancellár személyét – bármilyen népszerű is ő a saját tartományában – össznémet szinten az nem lesz elég. (Edmund Stoiber és korábban Franz Josef Strauss sem tudott kancellárrá válni, ahhoz mindketten túl bajorok voltak Németországnak.)

Ugyan a politikában egy hét alatt is állhat be fordulat, de a jelenlegi németországi tendenciákat figyelve, ha a következő egy évben kataklizmával felérő esemény nem történik, úgy Merkelnek és a többi hagyományos politikai erőnek is leginkább veszteségminimalizálásra kell berendezkednie, mert a jelenlegi helyzetből nagyot nyerni nagyon nehéz lesz.