2014 szeptemberében megjelent egy könyv Németországban, amelyről a német lakosság nagy része semmit sem tud. Nem véletlenül. Hiszen olyan témát feszeget, amelyet a médiában dolgozók legszívesebben elhallgatnának. A továbbiakban egy kisebb ízelítőt szeretnék adni a könyv azon részeiből, amelyek a magyar olvasók számára is érdekesek lehetnek, gondolatébresztőként hathatnak, vagy talán magyarázatot adhatnak a jelenlegi hazai viszonyokra is.


Udo Ulfkotte legújabb, Megvásárolt újságírók című művében számos sokkoló példán keresztül mutatja be az agymosás és a tömegmanipuláció módjait, mértékét. Állításait forrásokkal, hivatkozásokkal támasztja alá, sokszor idéz egyetemi tanulmányokból, doktori disszertációkból, mindezzel elébe megy annak, hogy írását egyszerűen beskatulyázzák az összeesküvés-elméletek sorába.

A szerző titkosszolgálati szakember, neves sajtóorgánumoknál dolgozott újságíróként. 17 éven keresztül haditudósító volt a Frankfurter Allgemeine Zeitungnál. A lüneburgi egyetem tanáraként részt vett hallgatók kiválasztásában a német szövetségi hírszerzési szolgálat számára. Számos közéleti-politikai témájú munkája jelent meg, amelyek közül több bestseller lett. Új könyvében első kézből vall a média manipulált világáról, arról, hogy a titkosszolgálatok, valamint a politikusokhoz, újságírókhoz és a pénzvilág elitjéhez közel álló lobbiszervezetek hogyan használják a híreket agymosásra, úgy, hogy azt átlagemberként észre sem vesszük. A szerző korábban maga is részese volt ezen hálózatnak, saját bevallása szerint ő is manipulált és félreinformált, lobbista volt, akit titkosszolgálatok, diktatúrák, nemzetközi vállalatok és érdekcsoportok vásároltak meg és használtak arra, hogy a tömegmédián keresztül számukra kedvező módon befolyásolja a közvéleményt. Mindezt a Frankfurter Allgemeine Zeitung vezetőjének jóváhagyásával. Udo Ulfkotte művének célja, hogy felnyissa az emberek szemét, hogy észrevegyék: kik, miért és hogyan manipulálják őket.

 

Megvásárolt valóság

A szerző a könyv elején egy milliárdos szultán példáján mutatja be, miként vásárolják meg az újságírókat, leírja, hogy visszatekintve nem is tudja pontosan, hogy a világ egyik leggazdagabb embere, az ománi szultán hány luxusutat fizetett a FAZ-nak. A szultán tanult diktátor. Nemcsak az amerikai CBS News hívja így őt, hanem a londoni Guardian is autokratának nevezi. A német Welt napilap szerint a világ legszimpatikusabb diktátora. Azon kevés diktátorok egyike, aki még ma is hivatalosan támogatja az USA-t. De egy diktátor akkor is diktátor marad. Megengedheti magának egy neves újság, hogy egy diktátor meghívásának eleget tegyen? Úgy tűnik, a FAZ vezetőségének ez nem okozott gondot, mindig szívesen vette a munkatársak luxusmeghívásait.

A következőkben leírt eset tetszés szerint behelyettesíthető más országok, nagyvállalatok, az amerikai titkosszolgálathoz közeli szervezetek, lobbicégek által finanszírozott utakkal. Az újságírót az ománi utazás alkalmával a repülőtéren luxuslimuzin várta sofőrrel és tolmáccsal, aki az utazás során két lábon járó pénztárcaként is funkcionált, hiszen sohasem engedte, hogy a vendég fizessen. Lesték a kívánságait, és mindent a szultán állt. Aki a szolgáltatást elfogadta, azt természetesen folyamatosan ellenőrizte az ország titkosszolgálata, az információs miniszter minden lépéséről tudott. Ők választották ki beszélgetőpartnereit és kontrollálták azokat a benyomásokat, amelyeket az újságíró szerzett az országról. Természetesen sohasem találkozott egyetlen elégedetlen emberrel vagy ellenzékivel sem. A helyi újságot kinyitva csak a szultánt dicsőítő himnuszokat olvasott, a szultán befolyásolta a médiát és a helyi német nagykövetséget is. A diplomaták nem akarták megkockáztatni, hogy egy kritikus mondat miatt kidobják őket egy olyan országból, ahol paradicsomi életet élhettek, hogyha elég erősen csukva tartották a szemüket. Hiszen a szultán diktatúrájában természetesen sérültek az emberi jogok, ezt azonban a szerző és vele együtt sok más újságíró is elhallgatott. Ezekért a luxusutakért általában kedvező hangvételű cikkeket és reklámot vártak és kaptak. Mindezzel a meghívó fél kétszeresen jól járt, hiszen az út költségei kevesebbe kerültek, mintha kifizette volna a tv-reklámokat és újsághirdetéseket, ráadásul ezek az úti beszámolóknak álcázott reklámok a neves újságírók miatt az olvasók számára sokkal hitelesebbnek tűntek.

 

Titkosszolgálatok hálójában

Az író felhívja a figyelmet arra, hogy az amerikai és a brit lapok csaknem minden külföldön élő tudósítója egyben tagja országa titkosszolgálatának is. Ez világszerte így van. A német titkosszolgálatnak a 6000 állandó alkalmazottja mellett közel 17 000 olyan munkatársa van, akik a rendes foglalkozásuk mellett a titkosszolgálatnak is dolgoznak, de ezt soha nem vallanák be. Ulfkotte a német titkosszolgálatot az amerikai meghosszabbított karjaként, leányvállalataként jellemzi.

Ahogy írja, Edward Snowden óta biztosan tudjuk, hogy létezik a „nagy testvér”, aki mindent tud rólunk. Ameddig minden a kedve szerint történik, addig kedves hozzánk, de amint nem osztjuk a véleményét, olyan dolgok történnek, amelyeket régen összeesküvés-elméletnek tartottunk volna. Werner Weidenfeld, politológus, a Müncheni Egyetem professzora jobban ismeri ezt a testvért, mint sokan mások, hiszen 12 évig a német szövetségi kormány német–amerikai együttműködésének koordinátora volt. Weidenfeld egy német talkshow-ban elmesélte, milyen ez a „barátság” Németország és az USA között: amikor egy véleményen vagyunk, akkor úgy öleljük egymást, hogy az ember már-már a bordáit félti, ha másodlagos kérdésekben nem értünk egyet, akkor szabályszerűen azt mondja az amerikai kormány, hogy hol marad a köszönet, hiszen ők hozták el a németek szabadságát és biztonságát. De ha egy komoly kérdésben más elképzelésünk van, akkor kiteszik az asztalra a Németországot terhelő titkosszolgálati anyagaikat, jelezvén, hogy vagy együttműködünk, vagy elintéznek minket. Az amerikaiaknak világos elképzelésük van arról, hogy mit akarnak, és mindent megtesznek azért, hogy ezt el is érjék. Ez a kendőzetlen valóság.

Az ’50-es évek óta az amerikai titkosszolgálatok egy sor magánalapítványt, civil szervezetet hoztak létre és pénzeltek, amelyek célja az volt, hogy ott elhelyezzék ügynökeiket, és hogy a jövőben a német elitet Amerika-pártivá formálják, valamint, ahol csak lehetséges, zsarolhatóvá is tegyék. Az író elmeséli, hogy ő maga is részt vett egy ilyen szervezet, a German Marshall Fund által szervezett hathetes amerikai utazáson. Az utazás alatt bemutatták őt az amerikai titkosszolgálat munkatársainak is. Nem titok, hogy ez az alapítvány jó kapcsolatot ápol az amerikai titkosszolgálatokkal. Az utazás a már említett ománi úthoz hasonlított: mindenki kapott költőpénzt az ott tartózkodásra, klímás kölcsönautót választhatott, az üzemanyagot, a szállodát, az étkezést, sőt még a mosodát is fizették. Ezenkívül drága ajándékokkal lepték meg őket, Ulfkotte még az Oklahoma díszpolgára címet is megkapta. Az író számára saját bevallása szerint már az utazás alatt sem volt világos, hogy ki tartozik a titkosszolgálathoz, és ki a German Marshall Fundhoz, de nem is titkolták, hogy szoros a kapcsolat közöttük. A szerző arra a következtetésre jut, hogy ez sok más transzatlanti szervezetnél ma is így zajlik, amelyeket az amerikai titkosszolgálatok segítségével alapítottak.

Saját bevallása szerint a külföldi utazásai során megszerzett új, fontos információkat először az ország német katonai attaséjának, aki egyben a titkosszolgálat embere is volt, valamint az amerikaiaknak adta át, és csak utoljára a Frankfurter Allgemeine Zeitungnak.

Egy szintén amerikai kötődésű szervezet az Atlantik-Brücke (Atlanti Híd), amelyet 1952-ben alapítottak azzal a céllal, hogy egy gazdasági, pénzügyi, oktatási és katonapolitikai kapocs legyen a győztes hatalmak és Németország között. Ma az Atlantik-Brückének körülbelül 500 tagja van, akiknek a fele a gazdaságból, közel 100 tagja a politikából, a többi pedig a tudományos életből, szakszervezetektől és elsősorban a médiából kerül ki. A Berliner Zeitung című napilap egyszer azt írta a szervezetről, hogy annak tevékenységéről szándékosan keveset tud a nyilvánosság. Az Atlantik-Brücke tevékenysége nem látványos, ezáltal olyan imázs alakult ki körülötte, mintha egy titkos társaság vagy elit klub lenne. A szervezethez – amelynek jelentős befolyást tulajdonítanak – nem lehet tagságért folyamodni, pályázni, ez kizárólag meghívásos alapon történik. Az Atlantik-Brückét minden nagy német vállalat támogatja, elnökségének tagjai a politikai és gazdasági elitből kerülnek ki.

Ulfkotte joggal teszi fel a kérdést: ha nekünk újságírók magyarázzák el a világot, befolyásolják a véleményünket és politizálnak, akkor kik befolyásolják az ő véleményüket és ezáltal kik csinálják a politikát? Ehhez a körhöz szerinte biztosan hozzátartozik az említett Atlantik-Brücke is, melynek tagjai gondoskodnak róla, hogy a szervezet Amerika-párti irányelvei szerint alakítsák a közvéleményt. Pontosan ezért az Atlantik-Brücke találkozóira és utazásaira gyakran meghívják a „topújságírókat”, különösen szívesen a közszolgálati adók (ARD, ZDF) munkatársait. A társaság 2006 és 2012 közötti éves jelentéseiben 88 újságírót neveznek meg, közülük 26-ot a közszolgálati médiából. A legnagyobb bulvárlap, a Bild főszerkesztője, Kai Diekmann is közöttük van, aki egyébként Helmut Kohl 2008-as esküvőjén tanú volt. Ennél egy példa sem szemlélteti jobban azt a már-már túlszárnyalhatatlan közelséget, ami az újságírók és az elit között van, és ami a cikkek objektivitása szempontjából elfogadhatatlan. Kai Diekmann ezenkívül Angela Merkellel is nagyon jó kapcsolatot ápol, mindketten az említett Atlantik-Brücke tagjai, Diekmann továbbá még az elnökség tagja is.

A vitatott szervezetek hosszú sorából utolsóként Soros György alapítványát, a European Council on Foreign Relationst (ECFR) szeretném bemutatni. A brit New Statesman hetilap már 2003-ban hosszú tudósításban leplezte le, hogy a milliárdos Soros György az általa finanszírozott, állítólagos közhasznú, nonprofit szervezeteiben kiket bíz meg vezető pozíciókkal: az amerikai titkosszolgálatok, hozzájuk közel álló szervezetek vagy a hadsereg volt vezetőit. Soros alapítványa és más transzatlanti agytrösztök hatalomstratégiai és gazdasági megfontolásból segédkeztek országok bedöntésében a korábbi keleti blokkban, a Közel-Keleten és Észak-Afrikában, sőt olykor ők indították el azt. Az ECFR-nél mindig ugyanaz a stratégia: nyilvánosan rágalmaznak és manipulációnak neveznek egy olyan eseményt, amely a saját gazdasági érdekeiknek nem megfelelő, például egy választási eredményt, vagy kitalált ürüggyel tüntetéseket szerveznek az új média segítségével mindaddig, amíg a hatalmon lévő kormány feladja és visszalép. Azzal a szándékkal teszik mindezt, hogy így majd olyan kormány kerüljön hatalomra, amely az Egyesült Államok érdekeit képviseli, és Soros neoliberális gazdasági érdekeinek megfelel. A Freitag című német lapban megjelentek szerint Soros arról híres, hogy csak akkor vallja be részvételét a kormányváltásokban és forradalmakban, hogyha az már nem veszélyes számára. Amikor a kitalált ürügyek tényekké, majd történelemmé váltak, akkor szívesen bevallja saját érdemeit, mi több, fel is vág vele, mint például Szerbiában a Milošević-kormány megdöntésénél, amelyet több százmillió dollárral finanszírozott és hosszú ideig tervezett. Grúziában, a rózsás forradalom esetében, ahol a Soros-gépezet ugyanígy lecsapott és a milliárdos „áldásával” hatalomra juttatták Szaakasvilit, Soros már sokkal elővigyázatosabb volt.

Soros saját bevallása szerint alapítványai segítették a kormányváltást Szlovákiában (1998), Horvátországban (1999) és Jugoszláviában (2000), mozgósították a civil társadalmat, hogy elűzzék Vladimír Mečiart, Franjo Tuđmant és Slobodan Miloševićet hivatalából. Ulfkotte úgy véli, hogy a Soros Open Society Foundations vezető szerepet játszik, ha idegen kormányokat népfelkelés segítségével kell megdönteni. Mindehhez transzatlanti agytrösztök teremtik meg a szellemi alapot. A vezető újságírók pedig biztos, hogy nem az érintett országok népének érdekében kísérik végig a kormányok megdöntését és a katonai akciókat Afganisztántól Egyiptomon, Szírián és Irakon keresztül Ukrajnáig, hanem egyedül Washington és egyes milliárdosok érdekében.

 

Propaganda, tömegmanipuláció

Az amerikai Védelmi Minisztérium hosszú évek óta dollármilliárdokat fizet az emberek (propaganda általi) célzott befolyásolásáért. Ulfkotte ennek egyik legfrissebb példájaként megemlíti, hogy 2014-ben német székhelyű USA-közeli szervezetek pályázhattak amerikai támogatási pénzekre, amennyiben azok az Egyesült Államok érdekeinek megfelelően befolyásolják a német véleményformálókat olyan kérdésekben többek között, mint az Amerika által erőltetett szabadkereskedelmi egyezmény. A berlini amerikai nagykövetség minden jól előkészített manipulációért a befolyásolt elit fontossága szerint 5000 és 20 000 dollár között fizetett. A könyv kéziratának születésekor a nagykövetség oldalán meg lehetett találni a pályázathoz szükséges dokumentumokat. Az amerikaiak még kifejezetten meg is köszönték a nagyszámú részvételt ebben a manipulációs projektben.

A vezető újságok egyértelmű „mumusa” Oroszország. Gonosz orosz – jó amerikai: ez az uralkodó irány, amely az író szerint a pszichológiai hadviselés része. Manapság katonák helyett elsősorban a média segítségével vívják a háborúkat, de mára már sok ember felismeri ezt a média által az agyunkba „telepített” ellenségképet. Több tanulmány rávilágít a közvélemény befolyásolásának ezen eszközeire, az egyik például Obamáról és Putyinról a Frankfurter Allgemeine Zeitungban megjelent cikkeket vizsgálta nyelvészeti szempontból. Az elemzés során mellékneveket és határozószókat vizsgáltak, amelyekkel a két politikust értékelték. Az eredmények szerint a Putyinnal kapcsolatos jelzők egyértelműen negatívak: fenyegető, durva, nyers, támadó, konfrontálódó, Nyugat-ellenes, hatalompolitikus, hűvös, számító, cinikus, kemény, hiteltelen, nem helytállóak az érvei, nem szavahihető. Ezzel szemben Obama: lelkes, frenetikus, békítő, reményteli, ígéretes, határozott. A szerző szerint ez is bizonyítja, hogy az egykor híres Frankfurter Allgemeine Zeitung tudósításai ma már korántsem objektívek, semlegesek, függetlenek és pártatlanok.

 

Felsőbb cél: a nemzeti identitás háttérbe szorítása

A szerző írásából megismerhetjük, hogy az euró bevezetésével a nemzetek kulturális és nemzeti identitását akarták tönkretenni, főleg a németekét. A németek többsége nem támogatta az euró bevezetését, ezért 9 millió eurót költöttek 2000 és 2002 között egy olyan kampányra, amelynek célja a közös valuta bevezetésének ideológiai befolyásolása volt. Mindez kormányzati propaganda volt az adófizetők pénzéből, azaz a német állampolgárok fizettek saját maguk befolyásolásáért. A kampány célja nem a tartalmi felvilágosítás volt, hanem pozitív érzelmeket akartak ébreszteni az emberekben az új fizetőeszközzel kapcsolatban. Reklám- és PR-akciókkal, véleményformálókkal népszerűsítették az eurót, akik valótlan állításokkal arról győzködték a közvéleményt, hogy a német márka a jövőben tömeges munkanélküliséget és gazdasági-ipari leépülést okoz, az euró viszont a könnyű élet záloga lesz. A média és a politika az eurókritikusokat egyszerűen „fontoskodóknak” és „vészmadaraknak” titulálta. A könyvből kiderül, hogy az Allensbach közvélemény-kutató intézet 1997-ben készült kutatása szerint a megkérdezettek csupán 21 százaléka támogatta az eurót. Ezért ezt az átlagos eredményt nem, csupán azt a részeredményt lehetett megjelentetni, amely az ország magas státuszú polgáraira vonatkozott, ugyanis ebben a csoportban magas volt az euró támogatottsága (1995-ben 61, 1997-ben 87 százalék). A Frankfurti Egyetem egy 2007-es doktori munkája az euró bevezetésével foglalkozott. A dolgozat szerzője 1086 kérdőívet küldött német szövetségi parlamenti, európai parlamenti és tartományi parlamenti képviselőknek, amelyben többek között azt is megkérdezte, hogy az eurót „fentről” erőltették-e rá a lakosságra. A képviselők 78 százaléka teljes mértékben vagy részben egyetértett ezzel a kijelentéssel. A doktori disszertáció következtetése a német média vonatkozásában az volt, hogy az euró az elit projektje maradt, ritkán állt ennyire szöges ellentétben a kormány és a lakosság véleménye egy témában. A szerző szerint ennek már semmi köze a demokrácia alapjaihoz, sokkal inkább emlékeztet sötét idők diktatúráira.

A Megvásárolt újságírók című könyv egy háromkötetes sorozat első része. Kíváncsian várjuk az író további gondolatait a média való világáról!