Másik, hogy híre ment, miszerint a kormány az MTA kutatási költségvetésének egy részét a Nemzeti Fejlesztési Minisztériumon keresztül akarja eljuttatni az Akadémiához, valamiféle egyeztetést létesítve a kormány fejlesztési szándékai és az MTA kutatóintézetei között. A harmadik pedig az, hogy megjelent egy cikk a Figyelőben, amely szemezget az MTA Társadalomtudományi Kutatóközpontban keletkezett dolgozatok tartalmából. Ezeket a dolgokat, így együtt úgy aposztrofálják, hogy „eljött a fekete autó az Akadémiáért” és – szokás szerint – nem zavarja őket, hogy a metafora egy kirívó hülyeség. A helyzet gyakorlatilag az összes haladó sajtóterméket megihlette és a legkülönbözőbb szerzők tollából – a teljes gondolattalanság okán – tökéletesen azonos tartalmú cikkek születtek.

 


 „A tudomány egyike az emberek kialakította számtalan életformának, és nem is föltétlenül a legjobb. Hangos, pimasz, drága és föltünősködő. …”

Paul Feyerabend: A módszer ellen

A „Mérce” című veretes kiadvány szerzője ment el a legmesszebb mikor az MTA és „a” tudomány védelmében azt találja írni: „Hát azért, mert a tudományban nincs demokrácia. Pont.” Megkapóan egyszerű, mi több, elsőre akár elfogadhatónak tűnő megállapítás, hiszen valami vagy igaz, vagy nem és ez valóban nem demokratikusan dől el. Csakhogy. Ha közelebbről szemügyre vesszük a dolgot, akkor látjuk, hogy e kijelentés is – annyi máshoz hasonlóan – a tudatlanságból, vagy a szándékokból fakadó fogalmi elnagyoltság eredménye. Olyasmi ugyanis, hogy „a” tudomány nem létezik.

Itt van rögtön a legkézenfekvőbb felosztás, mely a tudományokat un. „kemény” és „puha” tudományokra osztja. Az elsőbe tartoznak a természettudományok, a másodikba pedig a társadalomtudományok. Ha megnézzük őket rögtön látjuk, hogy alapvetően eltérnek egymástól, méghozzá a legfontosabb kérdésben az un. „tudományos igazság” fogalmának értelmezésében.

A természettudományok számára alapvetően a tetszőleges számú megegyező eredményű kísérlettel igazolható állítást tekintik igazságnak. (Természetesen ez így roppant egyszerűsítő és Khun, Lakatos, vagy Feyerabend urak munkássága óta némileg kétséges is, de – terjedelmi okokból – itt nem futja többre.) Így aztán a „tudomány” által igaznak vélt állításokat, különösebb következmények nélkül, időről időre elvetik és újakat állítanak helyükbe. Furcsa módon ennek ellenére nem veszítik el a szavahihetőségüket, az emberek továbbra is hisznek az éppen aktuális „igazságban”.

A társadalomtudományoknál – melyek mind a filozófia köpenyéből bújtak elő – semmi efféle nincs. Hiába erőlködnek művelői – a társadalomtudomány állításait alapvetően csak a retorika, a szó, a narratíva támasztja alá. Így aztán „igazságaik” – szigorúan véve – nincsenek. Valamikor 1934-ben írja Husserl, a huszadik századi filozófia egyik meghatározó alakja saját tudományáról: „Filozófia mint tudomány, mint komoly, szigorú, sőt apodiktikusan szigorú tudomány – az álmot végigálmodtuk.” Mert csak álom volt az biza. A természettudományok sikerét és a természettudósoknak az emberek megítélésben elfoglalt előkelő helyét irigyelték el a társadalomtudományok művelői, elsősorban a szociológia.

Hogy elrejtsék az „igazság” keresésében elért kudarcukat, kétféle eljáráshoz folyamodtak. Egyfelől olyan tolvajnyelvet fejlesztettek ki, mely a maga erőltetett értelmetlenségével elfedi az állítások bizonytalanságát, másfelől mindenbe bele próbálják keverni a matematikát, mert az olyan tudományos. A számok nem hazudnak – mondják. Hát, azok nem is, csak aki használja őket.

A társadalomtudományi kutatások ekképpen mindig ideológia-vezéreltek. Már a téma választás is jellemző a kutató beállítottságára, előfeltevéseire és a mentorai elvárásaira. Jól megtervezett kérdőívvel és gondosan válogatott mintával pedig, tetszőleges eredmény érhető el, olyan, mely pontosan igazolja előfeltevéseinket. Az efféle kutatás mindig politikai állásfoglalássá válik és a tudomány szó itt a hazugságok fátyla lehet.

Innen kell értékelnünk a társadalomtudományos kutatások eredményeit. Nálunk, az elmulasztott rendszerváltozás okán, a társadalomtudományi tanszékek, akadémiai székek tele voltak a régi szép tud.szoc. „tudósaival”, akik riasztó sebességgel váltak szélső-liberálissá. Ők tanították, képezték az új nemzedékeket, az ő elvárásaik szerint folytak/folynak a „kutatások” is. Ezért mondhatja nyugodtan Rudas Tamás főigazgató, hogy büszkék a kutatóikra. Lehetnek is, hiszen ők válogatták őket. És a Figyelő címlistáját elnézve jórészt olyanok is lettek/lesznek, mint ők.

 

(Kép forrása itt.)