A totalitárius ikrek természetesen a náci és a kommunista eszmeiségre vonatkoztak, egyértelmű utalással: a két eszme, illetve a két rezsim egy tőről született, és felépítésében is hasonlatos volt. Furet tudta, hogy mit beszélt, hiszen 1956-ban hagyta ott a Francia Kommunista Pártot, majd megírta a kommunizmust leleplező hatalmas esszéjét. Jó barátságot ápolt a nemrég elhunyt Ernst Nolte német történésszel, aki a másik oldalról közelítve, „A fasizmus korszaka” című könyvében bizonyította be a fasizmus különböző arcainak rokonságát a marxista alapú totális mozgalmakéval.

(Kép forrása: itt.) 


Augusztus 23-a, vagyis a Hitler-Sztálin paktum megkötésének napja a legerősebb jelképe a két bűnöző rezsim összetartozásának, és közös céljainak. A hasonlóság egyébként nemcsak a működési jellegzetességekben, vagy a külsőségekben nyilvánult meg, hanem számos esetben személyes életutakban is kifejeződött. Mussolini eredetileg szocialista volt; Szálasi főideológusa, Péntek István pedig eredetileg marxistaként kezdte közéleti pályafutását. Másfelől, nem is kevesen voltak azok, akiket mind a két rezsim üldözött, elég, ha most csak Horváth Jánosra utalunk, aki a Gestapo, majd az ÁVO „vendégszeretetét” is élvezte.

Európa tehát a véres huszadik századában a totalitás megvalósításának ezt a két fajtáját élte át.

De a totalitás maga – vagyis az az állapot, amikor az államhatalmat kézben tartók a közösségi- és a magánélet valamennyi formáját kézben akarja tartani – vajon csak „totális” lehet? Vajon a totalitárius állam megszületése csak egy hirtelen fordulathoz lenne köthető? Egy amerikai szerző, Jonah Goldberg nemrég magyarul is megjelent könyvében (Liberálfasizmus – a baloldal rejtett története Mussolinitől napjainkig) arra figyelmeztet, hogy „a progresszivizmus a fasizmus testvérmozgalma volt, a mai liberalizmus pedig a progresszivizmus leszármazottja”, így „a mai liberalizmus az európai fasizmus jószándékú unokahúgának” tekinthető.

Egy másik, elméletileg kissé jobban megalapozott mű előszavában viszont a következőket olvashatjuk a rendszerváltás időszakáról egy brit konzervatív tollából: „Nyugat-Európában, legyen szó köz- vagy magánintézményekről, beleértve az Európai Unió testületeit is, olybá tűnt, hogy a kommunistákat inkább érezték rokonléleknek a politikában és az üzletben, mint az egykori ellenzékieket.” Maga a szerző pedig így írt erről: „A múlt század hetvenes éveiben kellemetlen meglepetést jelentett nekem, hogy számos barátom, aki a liberális demokrácia elkötelezett támogatójaként tekintett magára, különösen is elnéző és empatikus volt a kommunizmussal szemben. [1989-et követően] azok, akik antikommunisták voltak, mintegy veszélyt jelentettek a liberális demokrácia számára, akik viszont anti-anti kommunisták voltak, azok úgy tűnt, átmentek a legnehezebb vizsgán, ami az új politikai valóságba való belépéshez kellett.”. A könyv, amelyből idéztük, Legutko professzor: Az ördög a demokráciában – totalitárius kísértések a szabad társadalmakban címet viseli.

És valóban, a totalitárius kísértés óhatatlanul is felbukkan időről időre. Amikor a józan ész ellen viselt háborúról, európai hagyományaink megbélyegzéséről, a nemzetállamok lebontásáról, „hibák” miatt megismételt választásokról vagy a ránk kényszeríteni vágyott döntésekről van szó, valahogy kísértetiesnek tűnik a hasonlóság az egyik legnagyobb koncepciós per ítéletének soraival: „[a törvényhozó] bűntettnek tekint bármilyen haladásellenes, reakciós irányú lényegbeni változtatást. Tűrhetetlen volna, hogy a demokratikus haladást biztosító államrendet és államformát reakciós erők szervezkedése akár alakilag jogellenesnek nem minősíthető eszközökkel is veszélyeztesse.”.