Ha valamilyen szempontból „hasznos” a jelenlegi migrációs válság – amellett persze, hogy a politikailag korrekt tabuk kezdenek megdőlni –, akkor az az, hogy az EU-ban újra előtérbe került a tagállamok szuverenitásának kérdése. Mennyi hatáskört adtunk át, mit tartottunk meg, ki dönti el és hogyan, mi számít hatáskör-túllépésnek egy uniós szerv részéről? Fordítható-e az EU „fegyvere”, a „jogállamiságra” történő hivatkozás az EU ellen?

(Az Európai Bizottság kötelezettségszegési eljárást indít Magyarország ellen menekültügyben.)


A folyamatban lévő, jogi csűrcsavarnak tűnő eljárások közelebb vihetnek minket a kérdés(ek) megválaszolásához. A viták középpontjában álló menekültügyi szabályok, azok átültetése, betartása vagy be-nem-tartása ugyanis jó lakmuszpapírként szolgálhatnak kezünk ügyében.

1. Magyarország 10 érv mentén támadta meg – Szlovákiával együtt – az Európai Unió Bírósága előtt az elhíresült „kvótahatározatot”, mely 120 ezer menekültkérelmezőt telepítene át Olasz- és Görögországból a többi tagállamba. A magyar kereset első és legfőbb pontja, hogy „a kvótákról szóló határozatból hiányzik a felhatalmazás, hiszen az uniós rendeletekről szóló szabályok alapján nem lehetett volna elfogadni”. Tehát a Tanács azon „saját” szabályát szeghette meg, melyek alapján a korábban sosem alkalmazott veszélyhelyzeti mechanizmus alapján nem, csak a Bizottsággal és az Európai Parlamenttel közös, rendes jogalkotási eljárásban fogadhatott volna el ilyen döntést. Tehát: a hatáskörtúllépés által sérült a tagállami szuverenitás (is).

2. Ezzel párhuzamosan az alapvető jogok biztosa az Alkotmánybírósághoz fordult az említett „kvótahatározattal” kapcsolatban. Itt – nagyon leegyszerűsítve a dolgot – az ombudsman azt kéri a testülettől, hogy az értelmezze a) az Alaptörvény „csoportos kiutasítás tilalmára” vonatkozó rendelkezését, és b) azt, hogy kötelesek-e magyar szervek EU-s aktus végrehajtására, ha az alkotmányellenes, ill. ha azt az EU-s szerv hatáskörét túllépve alkotta meg? A „gyanú” szerint ugyanis a tanácsi határozat a kötelező kvótákkal valójában csoportos kiutasítást valósít meg, ami „minden szinten” (nemzetközi, EU-s és tagállami szinten is) tilalmazott. Ha azonban egy EU-s szerv ilyen, tehát az EU-jogot (is) sértő döntést hozott, az egyben azt is jelenti, hogy az a magyar Alaptörvényt is sérti – hiszen abban csak arra adtunk az EU-nak felhatalmazást, amely az EU-s szerződésekben és Alapjogi Chartában is szerepel. Mivel valamennyi tiltja a csoportos kiutasítást, ezért a Tanács nagy valószínűséggel túllépte hatáskörét, tehát sérült a tagállami szuverenitás.

3. „Mit ad Isten… azaz, hogy, hogy nem elvtársak”, az Európai Bizottság nem sokkal ezután formálisan is megindította a kötelezettségszegési eljárást a menekültügyi irányelvek nem megfelelő átvétele miatt Magyarország ellen. A kritikák közé azonban olyan elemek is vegyültek – mint például hogy miért bírósági titkár jár el egyes eljárásokban vagy hogy a bírósági eljárás során a menedékkérelmező személyes meghallgatása csak opcionális –, melyeknek semmi közük az EU-joghoz: ezek meghatározása ugyanis tagállami kompetencia. Itt tehát a Bizottság terjeszkedik túl saját hatáskörén és vonja kétségbe a tagállami szuverenitást.

EU-s szervek hatáskörtúllépése, tehát a tagállamok szuverenitásába történő jogtalan, felhatalmazás nélküli beavatkozás eddig nem volt reflektorfényben – hiszen kritika nélkül mindenki elfogadta az EU-jog felsőbbrendűségét és elsődlegességét. De hát mi van akkor, ha az EU a saját maga által deklarált elvekkel vagy rendelkezésekkel megy szembe? Mi van akkor, ha a Bizottság a tagállami szuverenitás részét képező határvédelmet akarja kötelező erővel „uniósítani”? Ezek megválaszolása egyrészről az Európai Bíróság, másrészről viszont az Alkotmánybíróság feladata lehet majd – és míg előbbitől kevésbé, utóbbitól annál inkább számíthatunk a kicsorbult szuverenitás visszaállítására, az EU-s szervek hatáskörtúllépéseinek megfékezésére. Mert szuverénnek lenni azt jelenti: uralkodni.