Ha Erdogan beváltja régóta lebegtetett fenyegetését az Európai Unióval kötött migrációs megállapodás felmondásáról, vagy akárcsak elnézi a beszivárgást, ez szerte a kontinensen még inkább helyzetbe hozhatja az Unió eddigi migrációs politikáját elutasító erőket


Németország például eddig fölöttébb büszke lehetett rá, hogy saját szélsőségesei – főleg az AfD – nem fenyegetik közvetlenül a mérsékelt középpártok uralmát, de ha Erdogan felturbóztatja a bevándorlást, attól az AfD bizonyára magához tér, márpedig ez hatást gyakorolhat akár Merkel, akár Schulz meglehetősen egy húron pendülő migrációs politikájára. Hogyan egyensúlyozhatnak akkor tovább a határtalan befogadás és a társadalom romló szociális, illetve biztonsági érzülete között, melyikük mozdul el előbb az utóbbi irányába? Nyilvánvaló, hogy mindez a kancellári posztért folytatott őszi versenyfutásukat is meghatározhatja. Merkel már a napokban is arra szólította fel az összes német szövetségi államot, hogy közös biztonsági és terrorellenes törvényeket dolgozzanak ki, lévén, hogy még mindig nem rendelkeznek a szükséges terrorellenes törvényekkel. Népszerűsége ennek is köszönhetően emelkedni kezdett, megfordult a közte és Schulz közötti arány, immár Merkel javára. Schulznak így mindenképp szembe kell néznie azzal, hogy aggódó állampolgárok jócskán akadnak a potenciális baloldali szavazók táborában is.

S mindez még Erdogan győzelme előtt történt.

Vagy bárki győzzön is májusban a gazdasági-társadalmi bajoktól zilált Franciaországban, valamiképp viszonyulnia kell az új török helyzethez. Marie Le Pen idevágó kormányzati politikája persze egyértelmű lenne, de ha ellenzékben marad is (amire a francia belpolitika hagyományos összefogási reflexe alapján azért van „némi” esély), a lehetséges európai fejlemények akkor is őt erősítenék. Avagy lehet, hogy Macron, akit a közvéleménykutatások a végső győzelemre leginkább esélyes jelöltnek emlegetnek, s aki önképe szerint túllép a bal-jobb logikán, valami merőben új, megnyugtató migrációs politikát talál ki a franciák (és Európa) számára? Lehet, bár nem túl valószínű. Abból, ahogyan a globalizációt a végletekig abszolutizálja, mindez enyhén szólva nem következik.

S mi lesz Olaszországgal – szélesebbre tágítva a kérdést: a rossz passzban lévő mediterrán Európával – ha a nem kívánatos forgatókönyvek bármelyike bekövetkezik? Mert történjék bármi a politika felszínén, a mélyben létező társadalmi félelmek, gondok ettől még megoldatlanok maradnak.

Merre mozdul Európa?

Szítani vagy csitítani érdemes-e a feszültségeket?

Ki fontosabb kinek? Törökország Európának, vagy Európa Törökországnak?

Régi kérdés ez, amely egyre hangsúlyosabb.

A szultán majd eldönti.

 

(Kép forrása itt.)