Mindig fájdalmasan dicső név:

Magyar, új fény ragyog ma rád,

Megint nagy népek millióit

Véded, megvédve a hazát!

 

Új barbároknak óceánja

Bús, lomha árral ostromol

S te állsz vérezve és dacolva,

Mint élő Szabadság-szobor!

 

Juhász Gyula 1914-ben írott verse bár egészen más történelmi helyzetben – az első világháborúban – íródott, valahogy mégis kísértetiesen emlékeztet valamennyi szabadságküzdelmünkre.

Mi, magyarok hajlamosak vagyunk lekicsinyelni szabadságharcainkat. Hiszen, ami 1848. március 15-én kezdődött, az látszólag 1849. augusztusában be is fejeződött. Alig másfél év. Ugyanezt szoktuk mondani 1956-ról: két dicsőséges hét, megfeledkezve a fegyveres küzdelem további heteiről és a passzív ellenállás hónapjairól.


A kulcs azonban a „látszólag” kifejezésen van. Sem 1849-ben, sem 1956-ban nem zárult le a történet. Előbbi esetben bő másfél évtizedet, utóbbi esetben pedig 33 évet kellett várni, hogy megtörjön a jég. De végül megtört.

1848-as forradalmunk, majd az azt követő szabadságharc arról szólt, hogy élhető, magabíró, modern országot akartunk teremteni magunknak. Azt akartuk elérni, amit a Habsburg kormányzat a reformkor két évtizede alatt folyamatosan szabotált. A birodalmi központ nem akarta engedni a lenézett provinciát. A szabadságharc után persze kapkodni kezdtek, és nekiálltak fejleszteni. De nem a magyar nemzeti érdekek szerint, hanem a birodalom igényeinek megfelelően. Ma is akadnak olyanok, akik fennen hirdetik: lám, az abszolutizmus kora, az elnyomatás időszaka mekkora fejlődést hozott! A Birodalom tudott minket előbbre vinni, nem a Nemzet! Ma is halljuk ugyanezt a dallamot. Adjuk fel szuverenitásunkat, adjunk fel nemzeti intézményeinket, majd helyettünk, vagy inkább a fejünk fölött úgyis elintézik, megoldják. Hát nem a legszebb kádárista hagyományokra próbál építeni ez a kórus? Máskor meg a „szabadságot”, mint a legfőbb értéket hirdető politikusok érkeznek hozzánk. Az esetleges jószándék mellett is kilóg a lóláb: egy egységes tömegbe kellene belesimulnunk.

A múlt században egyszer már volt alkalmunk egy ilyen kísérlethez asszisztálni. Igaz, ide a Szovjetunió határain kívülre csak a proletár internacionalizmus higított változata jutott. De voltak kevésbé szerencsés magyarok Kárpátalján, akik magának az Új Embernek a kikovácsolásában lehettek szenvedő alanyok. Milován Sándor, az akkori kárpátaljai magyar polgárjogi küzdelmek egyik vezető alakja írta: „Bekerültünk a hatalmas kohóba, ahol főzték és keverték a különböző népeket, nemzeteket, és a kommunista alkimisták türelemmel várták az eredményt, a nemzetiség nélküli marxista ideológiával átitatott, oroszul beszélő új emberfajtát: a szovjet embert.” Ma ugyanezzel a törekvéssel találjuk szembe magunkat, csak máshogy hívják. Nemcsak a nemzetállam, hanem sokkal inkább maguk az európai nemzetek lettek az új Utópia hirdetőinek céltáblái. Megtartó közösségek helyett széteső, amorf „nyílt társadalmat” hirdetnek.

A nemzeti szabadságért a küzdelmet ma más eszközökkel vívjuk. Mert, ha nem is az Utópia bajnokai, de akár egy-egy erősebb gazdasági érdekcsoport is képes arra, hogy jelentősen korlátozza nemzeti cselekvőképességünket. És bár vannak barátaink, de a magyar szabadság nélkülünk senkinek nem lesz fontos. Nekünk magunknak kell tehát érte kiállnunk.