A szüleimmel együtt mi a negyediken laktunk, ő, ha jól emlékszem, a hatodikon.

Sokszor előfordult, hogy Pándit maga Aczél György is meglátogatta, hiszen Király István irodalomtudóssal együtt, ők alkották Aczél egyik állandó jellegű kulturális think thankjét, bár ezt a műfajt akkoriban még kevésbé angolosan értelmezték.


Történt egyszer, hogy Aczél (kíséret nélkül) ott álldogált házunk liftje előtt,s én is épp abban a percben érkeztem haza az egyetemi szemináriumról.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem ismertem fel, hogyne ismertem volna, a tévéhíradókban láthattam eleget.

Úgy fél fejjel volt alacsonyabb nálam, nagy bajuszos, meleg barna szemű bácsi. Nem mondhatnám, hogy „csípőből” ellenszenves volt, pedig manapság az ilyesmit nem tanácsos bevallani. Érdeklődve nézett rám, s ebben az is benne volt, vajon tudom-e, hogy kicsoda ő - ám nem éreztem a tekintetében semmi erre vonatkozó narcisztikus sürgetést.

Úgy tettem, mintha csupán egy átlagos útitárs volna. Korántsem politikai ellenállásból viselkedtem így. Egyszerűen csak azért, mert névtelen senkiként sem szerettem már az úgynevezett híres emberek mentális komfortérzetét megkönnyíteni. Vagy, aki vagy, vagyok, aki vagyok, négy emelet föl, aztán ki erre, ki arra. Ha történetesen Szörényi Levente, avagy maga Kádár János sodródik hozzám a liftben, pontosan így „cselekedtem” volna.          

Mielőtt a negyediken kiszálltam, Aczél kérdezett még valami banálisat, udvariasan feleltem is rá, ennyi.

Mindezt csak azért elevenítem föl, mert most, hogy a Soros-plakát kapcsán oly sokan emlegetik az antiszemitizmust, kései vallomást kell tennem. Nekem ott és akkor a liftben eszembe se jutott, hogy Aczél György zsidó. Ha már, akkor sokkal inkább népiesnek vélhettem volna: tekintélyes méretű helyre bajusza, mokány termete, ízes beszéde ezt a feltételezést jobban megengedte. Csakhogy ott és akkor maga ez az eldöntendő kérdés sem volt valóságos. Pedig a vonatkozó szakirodalomban, a népies-urbánus hajcihő tárgykörében történetileg elég tájékozott voltam. De azt, hogy valakit pusztán fizimiskája alapján ítéljek meg, nos, ez roppant távol állt tőlem, s gondolom - sőt tudom -, kortársaim túlnyomó többségétől is. Zsidó, nem zsidó – mindez valahogy meghaladottnak, eszement értelmiségi perpatvarnak tűnt, méltatlannak éreztük belebonyolódni.

Aztán a rendszerváltozás hamar bebizonyította, hogy ugyanabba a folyóba – bármit mondjon erről a görög filozófia – akárhányszor is beleléphetünk, már amennyiben úgy kívánják az érdekeink.

Most éppen ott tartunk, hogy aki a Soros-plakátot nem tartja antiszemitának, az magára vessen. Ha Sorosban nem a zsidót merészeli látni a plakáton, szégyellje magát, függetlenül attól, hogy ebben a szégyenkezésben Izrael állammal is osztoznia kell. Csöppet sem érdekes, mit akar Soros, sugallják nekünk, mert akármit akar is, csupáncsak azért mert történetesen zsidó, merő antiszemitizmus az akaratát megkérdőjelezni.

Nos, ez az, ami lehangolóan provinciális, hiszen innen és túl van minden értelmes XXI. századi párbeszéden.

Ha valami miatt, hát emiatt kellene szégyenkeznünk.

S azt már csak úgy mellékesen kérdem, ne szervezzünk-e gyerekeink számára afféle gyorstalpaló, felismerő szakköröket? Amelyek aztán biztosan eligazítanának abban a fontos kérdésben, vajon kit és mit kellene egy-egy fizimiskában, plakátfotóban tisztelnünk.

 

(Kép forrása itt.)