A magyarországi baloldal is átállt a szabad piac, csúnyábbik nevén a kapitalizmus pártjára, és bőszen privatizált 1988 után. Eleinte úgy tűnt, hogy a régi keleti barátaik védenék a magyarországi baloldal hatalmi pozícióit, de 1991 után egyre világosabbá vált, hogy az európai baloldal érdekelt abban, hogy a baloldalt versenyben tartsák a posztszocialista országokban. Magyarországon, szemben néhány más rendszerváltó országgal, köztudottan nem távolították el a baloldali hálózatot az államigazgatásból, nyilvánosságból, oktatásból, a közéletet befolyásoló intézményekből. Nem tetszettünk forradalmat csinálni, az ilyen defenesztrációs törekvéseket a hazai és nemzetközi baloldal egyaránt mindenféle csúnya-csúnya jelzőkkel diszkreditálta.


Még 2010-12 táján is megmozdult az európai baloldal, hogy megmentse a magyarországi baloldal esélyeit a visszatérésre, de legalább a versenyben maradásra. Azonban sem itt, sem Európa nyugati felén nem túl sikeres a régi baloldal fosztogató-osztogató, jóléti államnak becézett politikája. Ha sikerül is hatalomra jutniuk, akkor sem képesek a gazdasági különbségeket érdemben csökkenteni. De cserébe még a – szintén elvárt – gazdasági növekedést is lehetetlenné teszik.

Ugyanakkor, több évtizedes formálgatás, alakítás után az elmúlt évtizedben kiszökött az egyetemi világból – mint egykor talán a HIV a laboratóriumból – a kulturális marxizmus, és sikeresen terjed elsősorban az Egyesült Államokban. Bár az ötlet a franciák érdeme, de mégsem Európában lett sikeres ez a bal. Az amerikai siker pedig felértékelte a posztmodern baloldalt, így az megjelent Magyarországon is. A nemzetközi bal tett és tesz is erőfeszítéseket a támogatására, terjesztésére, de eddig itt inkább csak látványossá váltak, sem mint közvélemény-kutatásokban mérhetően népszerűek.

A gazdasági gondokra nem ígér megoldást, de még gyógyírt sem a posztmodern bal, ehelyett olyan egyenlőtlenségek felé fordítja a figyelmet, amelyek gyógyszerének és kezelési eljárásának állítólag birtokában van. A lényeg, más egyenlőtlenségeket – nemi, szexuális, „faji”, életmódbeli, stb. – tüntetni fel fontosnak. A demokrácia igazságos, az igazságosság pedig az egyenlőség, és mindezek fokmérője néhány kiválasztott nagyon-nagyon kisebbség. (Az külön érdekes kérdés, hogy hogyan lettek a demokráciában a kisebbségek az egyenlőség mérésének lakmuszai, hiszen a történelemben korábban a kisebbségekhez inkább a sikerességet és nem az elnyomást kapcsolták. Mint ahogyan az is érdekes, ahogyan egy-egy kisebbség lakmusszá válhat vagy elvesztheti ezt az irigylésre méltó szerepét, mint például a zsidóság.)

A régi bal szavazóinak, a munkásoknak és a nyugdíjasoknak semmit sem ígér a posztmodern bal. Sőt, a Trump győzelmét követő gyászmunkában a vereségük okának kifejezetten a reakciós-maradi-begyöpösdött munkásokat nevezték meg.

A posztmodern baloldal elsősorban nem pártokban gondolkodik, hiszen azoknak rögzített szervezete van, rendezett kiadásai-bevételei, fegyelme, működési racionalitása, és ami a legrosszabb, valamekkora fegyelme. Néhány magyarországi híve távol is marad az 1-2% körül lézengő pártjaival. A magyar választási rendszer legfőbb igazságtalansága, antidemokratikussága, hogy pártok indulhatnak benne. Ezért a posztmodern baloldal B terve a törvényhozás befolyásolása kívülről.

A posztmodern baloldal hálózatokban, rizómákban gondolkodik, amik megjelenési formája a civil szervezetek, az őket támogató és összehangoló, de sajnos eléggé pártszerűen működő NGO-k és a társas média, a buli és politika határait – mint önképe szerint minden határt – elmosó szórakozva politizálás és a Pride, ami már régen nem a homoszexuálisokról szól, hanem a posztmodern politikáról. Ma a zászló nem vörös – az anarchista és az iszlamista fekete elfogadtatása még várat magára – hanem szivárványos.

A posztmodern anti-szervezeti eszménye és gyakorlata erősen csökkenti a hatékonyságukat, és még inkább a kormányzóképességükbe vetett hitet, de legalább néhány ember jól érzi magát benne. Azonban ami a legfontosabb a demokratikus politikában, még a szórakozás kínálatával sem túl nagy a mozgósítási képességük. Egy búcsúra, főleg Csíksomlyón, több ember jön össze, mint a pride-mintájú szórakozásokra. Az egalitárius világban mindig létező kielégületlen ambíciójú dühös embereket össze tudja gyűjteni, de ennél alig többet. Valószínűleg több embert lehetne mozgósítani a gazdasági egyenlőtlenségek csökkentése vagy a nagyobb gazdasági növekedés ígéretével. De e téren Magyarországon is, miként Európában, elbukott a régi baloldal; a külföldi szponzorok pedig a szabad piac, globalizmus hívei, az adóztató és a helyi szegényekre költő államot legalább annyira rühellik, mint az illiberálist; végül, az a réteg, akit a posztmodern baloldal mégis meg tudott szólítani, ill. maguk a posztmodern baloldal vezetői jellemzően nem akarnak túl sok adót fizetni, nagyon is élvezik a közép- vagy felső-középosztályos életét. A magyarországi baloldal gondjait vezető-válságként szokták leírni, és tényleg nem tudott húsz éve kitermelni egy sikeres vezetőt a szocialista párt. Azonban ennél általánosabb gond, hogy a szocializmus után még nem találták meg a következő mozgósító erejű utópiát.

 

(Kép forrása itt.)