Ennyi támogatót összegyűjteni és ennyi éven át egyben tartani más irányzatnak nem sikerült. Emiatt beleeshet a vesztét okozó önhittség bűnébe, ahogyan az Oroszországot megtámadó Napóleonnal történt. De nem az a szándékom most, hogy csatlakozzam azokhoz, akik önkéntes rabszolgaként a győzelmi meneten folytonosan a császár fülébe suttogják, „Ne feledd, hogy ember vagy”. Tertullianus szerint egy ilyen rabszolga volt, ma viszont Dunát lehet belőlük rekeszteni.

Az „állam mindenkor inkább polgárai, mint ellenségei miatt forog veszedelemben; mert ritkák a jó polgárok.”  /Spinoza/


A politikai teljesítménynek nincsenek abszolút mércéi bármennyire is igyekeznek azt moralisták vagy társadalomtudósok mérni. Csak a korábbi és a következő időszakok politikai teljesítményeivel összevetve ítélhető meg: nagyjából hasonló helyzetben mennyire tudták az elődök vagy az utódok a decens életet lehetővé tevő rendet megalkotni vagy megvédeni. Ezért mondjuk azt, hogy a politikai teljesítményt majd a jövő ítéli meg és helyezi el a többiek teljesítményéhez képest. (Minap az egyik kereskedelmi rádióállomáson egy hang Mátyás királyt deheroizálta, mivel az kudarcot vallott a német-római császári cím megszerzésében. Csak azt a kérdést nem tette fel, hogy mi volt előtte és mi lett utána, ill. ennek fényében miért tartották a magyarok nagy királynak. De ez talán kevés lett volna a figyelemért folytatott zsurnalista versenyben.)

A politikai teljesítmény nem egyéni, hanem egy-egy hálózaté. A politika csapat sport. Vagy ha tetszik: az a vezető tud jelentős teljesítményt elérni, aki megfelelő csapatot szervez össze, beleértve az udvari bolondot is, akinek joga van az őszinteséghez. Rossz esetben nincs, aki szóljon, hogy Oroszország nagyon nagy és nagyon hideg.

A jobboldal megverte a baloldalt egyrészt a policy terén, amire az oly büszke volt két évszázadon át. A szocializmus nem tudott nagyobb gazdasági növekedést és jólétet teremteni, mint a piacgazdaság. Ezt belátva nagyjából húsz éve mindenhol Európában megpróbál a piacgazdaságot felhasználva politizálni. Azonban a baloldal Magyarországon a szovjet megszállástól és az ideológiai kényszertől megszabadulva sem tudta hatékonyan megszervezni a gazdaságot. Már 2008 ősze előtt leültette a gazdaságot, amikor még a nemzetközi gazdasági környezet kiváló volt, amit a szomszédos országok jól ki is tudtak használni. A magyar jobboldal nyert a baloldallal szemben a policy terén: a kigúnyolt unortodox módszerekkel rendbe tette a gazdaságot, kijött a válságból. És még ha igaz is, hogy kedvező ma a gazdasági környezet, ezt a jobboldal képes az ország javára fordítani, míg a bal erre képtelen volt. A jobboldal megverte a baloldalt abban, amire az büszke volt, a „szakértelemben”.

A baloldalnak csak a két hagyományos policy témája maradt, az egészségügy és az oktatás, amely intézményrendszereken még a leginkább számon kérhető a baloldali eszmény, a teljesítmény (befizetés) és a jutalom (az igénybevett szolgáltatás) elválasztása. De olyan hagyományos baloldali policy ügyekről, mint a gazdasági növekedés, bérek, munkanélküliség egy szót sem hallani. Vesztett a baloldal fő területein.

A két legutóbbi átalakító haladár projekt – a szocializmus és az elszabadult verseny – egyaránt kudarccal végződött Magyarországon. Ráadásul, mindegyik emberek és megszokott, élvezett életformájuk tömegét tette tönkre.

Magyarországon a jobboldal jelenleg nyerésre áll a mai baloldal fő és kedvenc terepén, a kultúrában is. Ráadásul ezt olyan konzervatív retorikával teszi, amit az elmúlt 30 évben nem láttunk-hallottunk. Nem a konzervatív guruk fényes alapelveit szajkózva, hanem a megőrzést, a védelmet hangsúlyozva. Ma a Fidesz politikája konzervatívabb, mint valaha.

A policy-kudarcok után a baloldal egyre inkább az identitást, életmódot hangsúlyozta, és a politikai hatalmat a „kulturális felszabadításra” hivatkozva igényelték. Mióta létezik, a baloldal hatalmának igazolása mióta létezik a társadalom viszonyai, az életmód, az emberek átalakítása: szocialistává, nyitottá, multikulturálissá, politikailag korrekté vagy valami mássá. Azonban a magyar jobboldal is az identitást és az életmódot hangsúlyozta, a nemzeti és keresztény büszkeséget, a hétköznapi patriotizmust, de nem ezek megváltoztatását. A magyar jobboldal egyre inkább a megszokott és szeretett életmód, életvilág és viszonyok megőrzését ígéri és azt, hogy megvédi azt a megváltoztatásukra, eltörlésükre törekvőkkel szemben. Minden nyáron büszkén vonult fel a baloldal az LMBTQ+ életmód nagyszerűségét hirdetve. A jobboldal pedig a magyar vagy keresztény büszkeség, a megszokott és élvezett életmód és viszonyok mellett ennél jóval nagyobb tömeget tudott kivinni a békemenetekre vagy Csíksomlyóra. Úgy tűnik, ma a többség szereti a világát, és nem akarja megváltoztatni. Vagy nem úgy, és nem arra az életformára és identitásra akarja megváltoztatni, amit a mai baloldal kínál neki.

Most úgy tűnik, elég sokan nem akarják, hogy emancipálják, azaz valamelyik balos eszmény szerint átalakítsák az életét. Nem akarnak sem szocialista ember, sem nyitott demokrata, sem LMBTQ+ lenni. Inkább élvezik és szeretik azt, ami van, és ez pont elegendő indok ahhoz, hogy meg akarják őrizni és elvárják, hogy az állam ebben segítsen nekik és ne pedig átalakítandó nyersanyagnak tekintse őket. Elég nagy csoport – az értelmiség minden arra vonatkozó szidalma, hogy elmaradott, bunkó, agyatlan, fasiszta, paraszt, genetikai alattvaló, disznózabáló, stb. ellenére – elég jónak tartja, eléggé szereti az életvilágát ahhoz, hogy igyekezzen megőrizni, megvédeni és átörökíteni azt.

A baloldali világelutasításnak voltak népszerű korszakai, a mostani nem annak tűnik.

 

(Kép forrása itt.)